A házasság mint tradicionális intézmény vs. polgári szerződés és a melegjogok finnországi állása

A finn parlament a közönség ovációja mellett megszavazta az egynemű párok jogegyenlő házasságára vonatkozó javaslatot. Mindez az állami szinten melegellenes Ororszországgal leghosszabb közös határral megvert EU-tagállamban. És hogy jön mindehhez a magyar szekularizáció?


A finnekkel kapcsolatban több erős sztereotípia van forgalomban Magyarországon illetve világszerte. Ezek persze természetüknél fogva felületesek, de sokszor szembeszökő különbözőséget ragadnak meg. Közöttük a hallgatagság, nyugalom, szenvtelenség azok a tulajdonságok, amiket az északi nyelvrokonokkal leginkább azonosítani szokás. Ráadásul (hogy kézenfekvő példát hozzak) a nagyvilágban talán legjobban ismert finn, az autóversenyző Kimi Räikkönen sem fektet energiát abba, hogy lerázza ezeket a sztereotípiákat magáról. Mondjuk túl flegma is ahhoz, hogy bármi ilyesmivel foglalkozzon...

Nem meglepő módon, a finn politikai kultúrát sem lehet túlfűtöttséggel vádolni, és a politikai rendszer is kedvez a kiegyensúlyozott, megfontolt döntéshozatalnak. Ennek fényében különleges, hogy a tavalyi év vége legjelentősebb belpolitikai eseményévé vált szavazás az "egyenjogú házassági törvény" tárgyában mondhatjuk, hogy szokatlan érzelmeket szabadított fel, sőt, szinte már latinos temperamentumra utaló jeleneteket generált. Nemcsak ezért érdemli meg azonban, hogy kicsit részletesebben foglalkozzunk vele. Természetesen a döntést megelőző felfokozott várakozás, illetve a rendkívüli aktivitás, amit az ember a facebookos és twitteres környezetében tapasztalt önmagában is mutatják, hogy valami különleges dologról van szó. Az ügy jelentőségét mégis inkább a miértek, és a kérdések megválaszolása nyomán felmerülő további problémák adják. Ráadásul ezzel Finnország abba az irányba tart, hogy az a melegházasságot lehetővé tevő európai állam legyen, amely a homofóbiát állami politika szintjére emelő Oroszországgal hosszú közös határral rendelkezik.


A melegházassági javaslat parlamenti tárgyalása



A finn parlament ugyanis november végén 105-92 arányban, mindössze két képviselő távollétében (elnök nem szavazván, hogy régi magyar parlamentben szokásos fordulatot idézzük) részletes tárgyalásra alkalmasnak minősítette, vagyis lényegében elfogadta a törvényelőkészítő bizottság többségi véleményével ellentétesen beterjesztett javaslatot "a házassági törvény, a regisztrált párkapcsolatról szóló törvény és a transzszexuális nem megerősítéséről szóló törvény megváltoztatása tárgyában". Miről is van tehát szó? Finnországban jelen pillanatban a házasságkötés lehetősége heteroszexuális pároknak van fenntartva. Regisztrált párkapcsolatban pillanatnyilag több mint kétezer azonosnemű pár él. Ugyan a regisztrált párkapcsolatban élők elvben ugyanazokat a jogokat élvezik - a megkülönböztetés tényén kívül -, az örökbefogadás lényegében lehetetlen a nem heteroszexuális kapcsolatban élők számára. Ez önmagában véve nem különleges, Európában is kisebbségben vannak azok az államok, amelyekben azonos nemű párok házasságot köthetnek. Csakhogy Finnország a számára egyértelmű referenciának számító északi államok között egyedül maradt a melegházassággal szemben tiltó állásponttal, és Nyugat-Európa is előbbre jár ebben a kérdésben. De hogy akkor most megszavazták-e a melegházasságot vagy sem? A finn parlament eljárásrendje elsőre bonyolultnak tűnhet - és jelen esetben ráadásul olyan eljárásról van szó, amiről nincs tapasztalat - ezért a helyi nyilvánosságban is napokat vett igénybe, hogy letisztuljon, mit is jelent ez a szavazás, de az alábbiakban minden tisztázódni fog.



Az eljárásbeli újdonság, hogy az ügy állampolgári kezdeményezésként került a parlament elé, ami új eszköz a finn demokráciában. Már a 2011-es választás idején is tudni lehetett, hogy a melegházasság egyike a felmerülő törvényalkotási dilemmáknak, és a képviselők egy részének álláspontja is ismeretes volt a választások pillanatában. Hiába kerültek azonban a kérdés rendezését leginkább támogató pártok (jelesül a baloldal és a zöldek) kormányzati pozícióba, a rendkívüli ideológiai sokszínűsége miatt csak szivárványkoalícióként emlegetett kormány programjába nem sikerült felvenni az ügyet. Az akkori egyezség szerint képviselői indítványként lehetett benyújtani, amely annak dacára sem kapta meg a képviselők többségének aláírását, hogy a választási kampány idején még a jelöltek többsége úgy nyilatkozott, támogatja a melegpárok jogát a házasodásra. Így viszont a törvényelőkészítő bizottság belátására volt bízva, továbbviszik-e javaslatot a törvényhozás teljes ülése elé. A bizottság a kritikusok szerint jól „elült” a javaslaton, majd egy év után elutasította, ezzel alakult ki a helyzet, amelyben az ügy civil támogatói a nemrég bevezetett új törvénykezdeményezési intézményhez nyúltak.



Melegjogi aktivisták alapos munkát végezve megalkották a törvényszövegre vonatkozó javaslatot, fél év alatt összegyűjtötték a megfelelő számú aláírást (a szükséges ötvenezer helyett több mint 166 000-t), és így a parlamentnek foglalkoznia kellett a kérdéssel. A javaslatot első körben a törvényelőkészítő bizottság tárgyalta. Meghallgattak negyvenhét szakértőt, szakvéleményt kértek egy sor minisztériumtól. Szakértőként meghallgattak egyebek között egy pedagógiai professzort, aki a mainstreamtől némiképp távol álló nézeteinek aztán nemcsak itt adott hangot, hanem jelentős mennyiségű véleménycikkben is, amelyekkel beterítette a fél finn sajtót. Talán a legjobban sikerült érve az volt, hogy a római birodalom bukásához a „nemsemlegesség kultúrája” vezetett. Végül a közvetlen kollégái voltak kénytelenek nyílt levélben jelezni a publikum számára, hogy a professzortárs állításait a szakirodalom speciel nem támasztja alá, épp ellenkezőleg. Mindez azoban már az utolsó hetek eseményei közé tartozik, miután már a bizottság szűk többséggel leszavazta az állampolgári kezdeményezés részletes tárgyalásra alkalmasságát. Ennek következtében a javaslatot úgy lehetett továbbvinni, hogy a kisebbségben maradtak sajátjukként beterjesztették a többségi vélemény ellenjavaslataként. Minthogy a parlament elnöke a bizottság többsége által támogatott jelentést terjesztette be szavazásra a kisebbségi javaslat ellenében, a „nem” szavazatok többsége jelentette a melegházasság bevezetésére, vagy legalábbis a javaslat továbbvitelére nézve az „igent”. Ez a megfogalmazás, „igent a melegházasságra”, már csak azért is helyénvaló itt, mert a kampány vezérmotívuma a házasságkötési ceremónia „igenjére” épült, ami finnül úgy hangzik, „akarom!”. A facebookon egy sor ismerősöm le is cserélte a profilképét erre a szóra a parlamenti szavazás előtti napokban.



A „hangulat”



Ahogy haladtunk előre az időben, egy sor, szokatlan érzelmi töltetről tanúskodó jelenséggel lehetett találkozni. Jelentős médiumok (azt hiszem, példátlan módon) listákat állítottak össze az egyes képviselők várható álláspontjáról. A szavazás előtt egy nappal ott tartott a számítás, hogy eggyel kevesebb „igen” (tehát nem...) szavazó volt, mint amennyi a biztos többséghez kellett, miközben tizenegynéhány képviselő álláspontja még ismeretlen volt. A facebook falai, az újságok véleményoldalai és a hírportálok háttéranyagai tele voltak a pro és kontra érvelések amúgy unásig ismert változataival. Az ellenzők azt próbálták bizonygatni, hogy az érvényes szabályozás nem diszkriminatív, a pártolók szerint pedig érvényt kell szerezni az egyenjogúságnak. A folyamat egyik legmegmosolyogtatóbb pillanata az volt, amikor a kereszténydemokraták (a magyar jobboldali diskurzusra még leginkább hajazó témákat és fordulatokat használó törpepárt) vezetője az ENSZ emberi jogok nyilatkozatára hivatkozott, hogy ti. abban is férfi és nő közötti házasságról beszélnek. Az ellenzők másik fontos témája az örökbefogadás kérdése volt, amelynek kapcsán feltűnt, milyen nehéz feladat homofób kijelentések nélkül érvelni a melegházasság ellen. A legkülönbözőbb intézmények és közösségek jelentettek meg a melegházassági kezdeményezést támogató véleményt, érdemes közülük a Helsinki Egyetemet, az ország legrégibb és legnagyobb felsőoktatási intézményét, továbbá a gyermekvédelemért felelős szervezetet megemlíteni. A szakma ugyanis egyértelműen felsorakozott amellett, hogy a gyereknek az az érdeke, hogy szeretetteljes környezetben nőjön fel, a nevelők nemi hovatartozása másodlagos.



Ha nem értem félre az eseményeket, éppen az álláspontokkal kapcsolatos bizonytalanság vonta be a széles közönséget érzelmileg, mégpedig egészen szokatlan mértékben. A pártoló kampány központjába a szeretet témája került. „Hagyd áradni a szeretet!” hangzott el különböző formákban, próbálták magyarázni az ellenzőknek, hogy az, hogy valakiknek, akik szeretik egymást, valamit adunk, az nem vesz el másoktól semmit. Tulajdonképpen erre reflektált az a jelenet, amikor a melegségét nyíltan vállaló (a bizottság kisebbségi véleményét jegyző) zöld képviselőhöz a szavazás végén több képviselőtárs – fiatalabb nők – némiképp félénken odafutott, hogy megölelje. Osztoztak az érzelmeiben. Az elfogódottság pedig egyértelműen annak volt betudható, hogy a parlament hagyományos viselkedési rendjében a képviselő nem fejezi ki sem örömét sem csalódottságát a döntésekkel kapcsolatban. A finn parlamentben nincs közbekiabálás. A folyamat viszont most olyan jelentős érzelmi energiákat mozgósított, hogy a résztvevők maguk is zavarba jöttek. Eközben a parlament előtt órákon át tartott a véleménynyilvánítás. Az ötezresre tehető, fiatalokból, fiatal felnőttekből, családokból álló tömeg szokatlan lelkesedéssel tüntetett a házasodás szabadsága mellett. Eközben tőlük elválasztva mintegy húsz ellentüntető állt ki a gyerekek anyához és apához való jogáért. A parlament kedvező döntése után pedig hatalmas ünneplés kezdődött. Gátak szakadtak fel, áramlott a szeretet.


A politikai kontextus

A döntés politikai vetületei is érdekesek. Az idő mutatja meg, hogy van-e önmagán túlmutató jelentősége ezeknek a folyamatoknak. Az egyik jellegzetesség, amelyre a sajtó már korábban felfigyelt, hogy a melegházassághoz való viszonyulás a képviselők körében jelentős mértékben generációs különbségen alapul. Az 1965 előtt születettek nagy valószínűséggel ellenzik, az 1965 után születettek nagy valószínűséggel támogatják a melegházasságot. Hogyhogy nem a politikai/ideológiai hovatartozás a meghatározó? Pont ez a lényegi kérdés.


Egyrészt természetesen az is meghatározó. Csakhogy nem követi a frakciólogikát több okból sem. Általában is, a liberális-konzervatív határvonal Finnországban a pártokon belül húzódik. Ez ugyan főként a néppárti jellegű nagyobb pártokra érvényes, de alapvetően helytálló egyszerűsítés. Így lehet, hogy az európai liberálisokkal egy frakcióban ülő centrumpártiak között vannak a leginkább értékkonzervatív képviselők, mint ahogy az Isten-Család-Haza hagyományú néppártiak között is vannak olyan virtigli liberálisok, amilyenről Magyarországon a jobboldali publicista csak nagyobb mennyiségű pálinka után álmodik. Az antidiszkriminációs agenda, amelynek fontos részét képezik a szexuális kisebbségek jogai, ennél komolyabban megosztó problematika. Az egyébként a liberalizmussal kevésbé jó viszonyt ápoló zöldek és baloldaliak egyértelműen a progresszív tábort erősítik, míg a kereszténydemokratákat és a populistákat éppen az antidiszkriminációs agenda elleni fellépés élteti. A svédpártiak érthető módon szeretik a kisebbségi jogokat, és még leginkább ők képviselik a hagyományos liberalizmust a finn politikában. Az itt említettek azonban főként a kisebb pártok, a képviselőház mintegy bő harmadát teszik ki együtt (közülük a populista Igazi Finnek zárkóztak fel az utóbbi időben a nagy pártok mellé). A parlament túlnyomó többségét a szocdemek, a konzervatívok (Nemzeti Koalíció) és a centrumpártiak teszik ki.



De hogy miért nem lehetett előre látni a szavazás eredményét a frakciók álláspontja alapján? Nos, emögött a finn politikai kultúra egyik furcsasága van. Szokásba jött bizonyos kérdésekben nem frakcióálláspontot kialakítani, ezek az úgynevezett lelkiismereti kérdések. Az ezekkel kapcsolatos szavazásokra a képviselők szabad kezet kapnak. Jellegzetesen az atomenergia szokott ebbe a kategóriába tartozni, mostanra a melegházasság is ide került. Ennek az ideológiailag erősebb töltésű pártok esetében vajmi kevés jelentősége van, a kereszténydemokraták az egyik oldalon, a zöldek és a baloldaliak a másikon nagyon világos álláspontot képviseltek az ügyben. A megbízhatóan liberális svédpártiak is egy híján a melegházasság mellett voksoltak Az inkább néppárti típust képviselő frakciók esetében viszont valóban volt tétje a vitának. A populisták vezére, Timo Soini bizonyos kérdésekkel kapcsolatosan a konzervatív kereszténydemokrácia álláspontjához köti magát, ilyen ügyekben szokott olyanokat mondani mint Orbán Viktor. Ennek egyik következményeként a populisták voltak az egyetlen olyan frakció, amelyik előírta a kötelező szavazást, itt az egyik fiatal nőképviselő nem tudta megerőszakolni a saját álláspontját és kiszavazott, ami azért jól jelzi a finn kulturálisan konzervatív euroszkepszis pozícióját az ideológiai palettán. Igaz az is, hogy a női képviselők lényegesen magasabb arányban (57/84) támogatták a melegházasság bevezetését, mint a férfiak (48/115). A szociáldemokraták lelkesedése előzetesen nem volt teljesen egyértelmű, de végül két kivétellel pozitívan szavaztak. Az igazi kérdés a két nagy „polgári” frakció viselkedése volt. A szavazás során végül a centrumpártiaknak mindössze egyhatoda foglalt állást voksával a melegházasság mellett, míg a konzervatívok közel kétharmada szavazott hasonlóan.



Mindebből azt látjuk tehát, hogy egyfelől a fiatalabbak és a nők támogatták a melegházasság bevezetésére vonatkozó javaslatot, továbbá a zöldek és a baloldal pártjai szinte egységesen felsorakoztak az ügy mellett a különböző liberális csoportok támogatásával. Ez nagyjából meg is felel azoknak a kutatásoknak, amelyek szerint a népességben a fiatalabbak és a városlakók körében volt legmagasabb a javaslat támogatása. Ugyanebbe a logikába illeszkedik, hogy a parlamenti ellenzők a férfiasabb karakterű illetve keresztény ideológiájú csoportosulások tagjaiból kerültek ki. Felületes, sőt, valójában téves lenne viszont úgy leírni a dolgot, hogy itt vallásos és szekularizált álláspontok álltak szemben egymással. Hogy miért, és hogy a magyar glóbusz szempontjából hogyan kapcsolódhatunk mindehhez, arra bejegyzésem második részében térek ki.


II


Kereszténység, melegházasság és politikai kilátások

A keresztény progresszíó ugyanis határozottan az egyenjogúság, a szeretet és antidiszkrimáció nyelvén szólalt meg az egész folyamat alatt. Érdemes megemlékeznünk arról, hogy a többi északi államban nemcsak hogy lehetőség van a melegházasságra, de a domináns evangélikus egyházak össze is adják a párokat. Az említett populistavezér, Timo Soini például nem a hagyományos finn evangélikus álláspontra hivatkozva ellenzi az azonos neműek közötti házasságot, hanem az elenyésző számú meggyőződéses római katolikus finnek egyikeként viszonyul a társadalom többségétől eltérően bizonyos társadalmi kérdésekhez. Hasonló a helyzet a kereszténydemokratákkal is, akik ugyan egy markáns egyházon belüli álláspontot képviselnek, de semmiképpen sem az egyház többségi álláspontját. A törvénytervezet a lakosság többségének egyértelmű támogatásával találkozott, a kampány idején 66%-os támogatottságot is mértek, de maga a 166ooo támogató aláírás is hatalmas szám. Különösen markánssá tette a melegházasság-párti keresztény álláspont jelenlétét, hogy helsinki evangélikus püspöke is üdvözölte a parlament döntését, és az érsek is örömét fejezte ki facebook-üzenetében. Az egyházon belüli jelentős véleménykülönbségeket, továbbá az északi kereszténység kevéssé autoriter voltát, plasztikusan mutatja, hogy egy lelkész eljárást kezdeményezett az egyházi bíróságon az érsek megnyilvánulásával kapcsolatban.



Amint korábban említettem, a döntés politikai és gyakorlati következményeinek gyors felmérését hátráltatta, hogy nincs kialakult gyakorlat arra nézve, hogyan kell eljárni egy népi kezdeményezéssel. A parlamentnek a bizottsági állásponttal szembemenő, de a kezdeményezést pártoló szavazása után foglalkozott vele a parlament kicsinyített másának tekinhető „nagybizottság”, majd miután ott a képviselők túlnyomó többsége támogatta, december 12-én ezúttal 100-91 arányban a teljes ülés is újra megszavazta. A javaslat mindennapi életben érezhető eredménye viszont a kapcsolódó törvények módosításai után válik láthatóvá, ami mindenképpen a jövő tavaszi választások után felálló parlamentre marad. Ennek következtében két, egymással szoros kapcsolatban lévő kérdés vetődik fel. Az egyik, hogy akkor most indokolt volt-e egyáltalán a az ünneplés és a fellélegzés, illetve hogy vannak-e politikai szándékok az ügy választási témává emelésére, a többség akaratának felülírására egy új parlamentben.


Az első kérdésre bizonyos választ a jövő fog adni. Éppen azért, mert nincs kialakult gyakorlata a népi kezdeményezések kezelésének, lehetnek viták arról, hogy a jelenlegi parlament döntései mennyiben kötik a következő parlamentet. Különösen amiatt érdekes ez a kérdés, hogy a finn parlamenti eljárási hagyomány ismeri a javaslatok „pihentetésének” gyakorlatát. Bizonyos kérdésekben a minősített többséget kiváltja egy új parlament azonos többségének egyetértése. Ennek következtében elképzelhető olyan eset, amikor egy korábban már (ha nem is az előírt mértékű, de) többséget kapott törvényt a következő parlament mégsem szentesít. Nem meglepő módon azok a (jellemzően kisebb) pártok, amelyek identitása szempontjából az ügy szimbolikus jelentőségű, aktívabbak ebben a kérdésben. A kereszténydemokraták többször említett elnöke sietett kijelenteni, hogy a következő parlamentnek majd joga lesz ellenkező döntést hozni (kajánul meg lehet persze egyrészt jegyezni, hogy már ha ők abban benne lesznek, hiszen a parlamenti pártok közül a kereszténydemokraták támogatottsága a legalacsonyabb, de az is jól látható másrészt, hogy pont ezért próbálnak ezzel a témával kampányolni). A zöldek erősen azonosultak a népi kezdeményezéssel, említett képviselőjük viselte gondját a javaslat parlamenti tárgyalásának, és enélkül aligha juthatott volna sikerre. Nyilvánvalóan úgy érzik, hogy ennek az ügynek ők a bajnokai, és politikailag nem utolsó, hogy egy olyan témában sikerült élre állniuk, amelynek támogatottsága messze meghaladja a párt támogatói körét. Megszavaztattak a parlamenttel egy határozatot, amely kötelezi a kormányt arra, hogy 2015 végéig benyújtsa a kérdéses törvénymódosításokat.



A dolog pikantériája, hogy a sokszínű finn politikai palettán alig vannak olyan témák, amelyek egyértelműen és radikálisan megosztanák a választókat. A melegházasság ilyen, és nyilvánvalóan az újabb, a beállt választói preferenciák megváltoztatásában érdekelt pártok számára ezek nyújtanak lehetőséget arra, hogy ne csak a lassú demográfiai folyamatok eredményeként jussanak új szavazókhoz. A választói preferenciák újrarendezése a kulturális értelemben vett liberalizmus/konzervativizmus mentén korántsem biztos, hogy a progresszív álláspont megerősödésével járna. Meghallgatva a nagyobb pártok képviselőinek álláspontját, nem valószínű azonban, hogy ilyen helyzet a következő választáson előálljon. A közvélemény-kutatások alapján szinte biztosnak tekinthető következő miniszterelnök, a Centrumpárt vezetője, bár maga is a melegházassági javaslat ellen szavazott, világossá tette, hogy a következő kormányra nézve is kötelezőnek tekinti a parlamenti döntést. A közszolgálati televízió regionális műsorai felvonultattak a területi országgyűlési képviselők közül ellenkező véleményű párokat élő adásban állást foglalni, és pártolók és ellenzők egyaránt úgy gondolták, hogy ennek a vitának vége, nem revanson kell gondolkozni hanem fontosabb kérdéseket megoldani. Érdemes észrevenni, hogy a helyi politikai kultúrában nem zéró összegű játéknak fogják fel a politizálást, ezért nem is kell mindig „nyerni”. Mindennek következtében úgy látom, hogy miközben a melegházasság a társadalmat komolyan megosztó kérdés, a következmények nem a politikát érintik legsúlyosabban, hanem egy valójában teljesen kérdésen kívüli közegen csattan az ostor, jelesül az egyházon belüli ellentéteket élezi ki leginkább.



Az itt rendezett problémák ugyanis aligha érintenek tömegeket, de a házassági anyakönyvezés jogával bíró egyházat arra kényszeríti, hogy vagy összeadja a meleg párokat (aminek vannak ellenzői az egyházban), vagy lemondjon erről a jogáról, ami jelentősen csökkentené a hagyományos társadalmi befolyást. Bár elsőre ez talán nem tűnik elsődlegesen fontos kérdésnek, végső soron az egyház társadalmi státuszával kapcsolatos vitákat erősíti fel és tulajdonképpen fel is gyorsítja. A két évitzeddel ezelőtt még a társadalmat szinte teljes egészében átszövő egyház folyamatosan veszít támogatottságából és jelentőségéből, amire egy adott ponton reagálni kell. A melegházasság elfogadásával kapcsolatos vita ezt a folyamatot gyorsíthatja meg.


Na de Magyarország?



Bár logikus lenne ezt az egész kérdést a magyar helyzettel párbeszédben leírni, ettől nem véletlenül tartózkodtam. Ég és föld. Inkább arra törekedtem, hogy amennyire a történet engedi, a megfontolandó elemeket kiemeljem. Ha a jelenlegi viszonyok nem is bírják el az összehasonlítást, van a magyar történelemnek olyan fázisa és eseménysora, amely bizonyos elemei miatt párhuzamba állítható a mostani finnországi történésekkel, mégpedig a polgári házasság kérdése a dualizmus korában.


Talán nem közismert, de a ma is érvényben lévő polgári házasság 1895-ös bevezetése előtt Magyarországon rendkívül zavaros viszonyok uralkodtak házasságügyben. Egyrészt a római katolikus egyház privilegizált helyzete a többi felekezet vonatkozásában csak nagyon lassan számolódott fel: ez a folyamat végigkísérte az egész tizenkilencedik századot. Másrészt mikorra (1868 után) előállt a bevett felekezetek egyenlősége házassági kérdéskeben, a tény, hogy a házasság mint jogviszony felekezetenként különböző szabályozása zavaros eseteket állított elő az egyre inkább terjedőben lévő keresztény (jellemzően katolikus-protestáns) vegyesházasságok terén erősen megkérdőjelezte az állampolgári jogegyenlőség megvalósulását. Harmadrészt az 1867-ben politikailag emancipált zsidóság az egyházi házasságjogok rendszerében kívül rekedt a házassági piacon, ami részben súlyosan akadályozta a felek által szorgalmazott asszimiláció folyamatát, részben illuzórikussá tette az emancipációt az egyanjogúsítás aktusaként éltető mainstream értelmezést. És bár a társadalmi nyomás aligha volt kezelhetetlen (a jogi kavarodás az elenyésző számú válások esetében volt csak igazán súlyos probléma: megtörtént, hogy a protestáns házasfél részéről az egyházi bíróság kimondta a válást, miközben a katolikus fél esetében a szentszék ragaszkodott a házasság felbonthatatlanságához), a házasságügy egy sor egyéb elv és konfliktus szimbólumává vált.


Az elvi liberálisok számára a vallásszabadság kérdésével függött össze szorosan. Irányi Dániel, a korai dualizmus parlamentjeinek ellenzéki hőse a vallás- és közoktatásügyi minisztérium költségvetésének tárgyalása apropóján évről évre megszavaztatta a parlamentet arról, hogy kötelezzék a kormányt a polgári házasság bevezetésére vonatkozó törvényjavaslat benyújtására. Irányi mindig gondosan vigyázott arra, hogy olyan szövegezésű javaslatokat tegyen, amelyek inkább összekapcsolnak mint szétválasztanak, így nem egyszer szavazott meg határozatot az országgyűlés arról, hogy a kormány a meg nem határozott jövőben ilyen cselekedetre szánja el magát. A felekezeti kérdés a liberális-konzervatív törésvonal mentén keresztbevágta az egyébként elvben a kiegyezés megítélése alapján szerveződő pártokat, és a kortársak jellegzetesen lelkiismereti kérdésnek, nem pedig (párt-)politikai kérdésnek tekintették. Így kaphatott egy ellenzéki kezdeményezés nemegyszer többséget. Eközben nem egy megfigyelő fogalmazott meg gyanút azzal kapcsolatban, hogy a politikai viszonyokat szuverén módon uraló ”generális”, a szabadelvű párti miniszterelnök Tisza Kálmán a felekezeti ügyet szándékosan veti oda koncnak elterelésként ha a politikai érdekei ezt megkívánják. Mindenesetre, amikor a kérdés érlelődése oda jutott, hogy Irányi szokásos javaslatát olyan formában fogadta el a képviselőház, amely valóban kötelezte a kormányt lépések megtételére, az ügy a parlamentben éppen választás előtt került elő, majd az új parlamentben évekre elfeküdt a bizottságokban, és a következő választás évére fordulva került a parlament elé újra.


Csakhogy közben megjelent a politikai antiszmitizmus Magyarországon. Ennek azért van jelentősége, mert - nyilván a még ekkor ”feudális” kövületként megmaradt felsőházban meghatározó helyzetben lévő katolikus főpapság általános polgári házasságot ellenző pozíciója miatt - Tisza ún. kisegítő polgári házassági törvényjavaslat megalkotására utasította a miniszterét. Ennek lényege, hogy azokra az esetekre hozza be a polgári házassági anyakönyvezést, amelyeket az egyházi nem fed le. Ilyen volt a külföldön kötött polgári házasság, de legjellemzőbben a zsidó-keresztény házasság. Így aztán a tiszaeszlári perrel és antiszemita zavargásokkal felkavart légkörben új kontextusba került a kérdés. A végén a képviselőház többszöri akaratnyilvánítása ellenére a felsőházban felfokozott hangulatban elvetett javaslat egyre inkább a haladás és a reakció közötti küzdelem jelképévé vált. Immár ebben a kontextusban került elő tíz évvel később, mégpedig az ún. egyházpolitikai törvényjavaslatcsomag részeként. Ez a politikailag sokkal nagyobb horderejű eseménysor az addigi magyar parlamentarizmus legnagyobb frakciószakadás- és összeolvadássorozatához vezetett. A sok nehézség és feudálisnak tekintett hatalmi gócok ellenállása dacára átvitt javaslatok kezdetben jelentősen megmozgatták a haladáspárti budapesti tömegeket, s az elfogadásuk végül örömmámorhoz vezetett. Itt ebből talán az az interpretációs hagyomány érdekes, amely az egyházpolitikai törvényeket, a szekuláris, felekezeti jogegyenlőségen alapuló állam megteremtését a liberalizmus utolsó nagy felhorgadásának tekinti. Ez a hagyomány hajlamos úgy felfogni, hogy ezután ”normalizálódott” a helyzet, és jött az egészséges kelet-európai progressziótagadás. Anélkül, hogy akár vitatnám, akár megerősíteném ezt a történeti értelmezést, megjegyezném, hogy tizenkilencedik századi eleink nyugatos, jogegyenlőségpárti, progresszív optimizmusa azon kevés politikai hagyományaink közé tartozik, amire érdemes jó érzéssel tekinteni.


A finn helyzet szempontjából talán az az érdekes, hogy a hagyományosan konszenzusratörekvő, végtelenül nyugodt (a változatlanság benyomását keltő) politikai színtér, amelyet a populisták világraszóló sikere sem tudott megbolygatni az előző választások után, vajon kibírja-e az elhúzódó gazdasági krízissel járó turbulenciát. Előállhat-e egy olyan helyzet, amelyben a jóléti állam visszanyesésével operáló gazdaságpolitika összekapcsolható a társadalmi konzervativizmussal. A konkrét témánkra vonatkoztatva: a népi kezdeményezésre, erős alulról jövő támogatással behozott melegházassági törvénykezés, vajon egy a progresszió irányába mutató folyamatnak a vége, vagy a finn demokrácia megerősödésének a jele? Én bizakodó vagyok.

"Ez demokráciamunka, ami megfelel ennek a korszaknak" - fel a számlákkal a netre!

A címben idézett mondat Jussi Pajunen száját hagyta el, aki Helsinki "főpolgármestere". A citátum a Helsingin Sanomat friss cikkéből származik, a bejegyzés főként erre is épül. Hogy pontosan mire is gondolt Pajunen, azt megpróbálom alant elmagyarázni. Az apropó, hogy a város nyilvános adatbázisban publikálta a teljes könyvelését 2012-től kezdve. Mielőtt az aktus részleteit és Pajunen izgalmasan sokatmondó szavait felvillantanám, írnék pár sort a háttérről (akit csak a dolog érdekel, annak javaslom, hogy folytassa három bekezdéssel alább).

A témához nem értek annyira, hogy pontosan lássam az Európán belüli átláthatósági szabályozástípusok közötti részletes különbségeket. Ismereteim szerint a közép-európai típus, amihez Magyarország próbálna felkapaszkodni, ha valójában éppen akarna, bár a honi viszonyokhoz képest komoly előrelépést jelentene, elmarad az északi modelltől nyíltság tekintetében. A finn szabályozás logikája, hogy bármilyen, a közigazgatásban keletkező irat nyilvános, külön rendelkezni arról kell, ha valamilyen ok van arra, hogy ne legyen hozzáférhető. Egy korábbi bejegyzésben volt szó a Heidi Hautala akkori zöld miniszter eljárásával kapcsolatos vitáról, ahol magyar aggyal teljesen érthetetlen módon a miniszter és a politikai tanácsadója közötti sms-váltás nyilvános mérlegelés tárgya volt. Nem vagyok biztos abban, hogy a szabályozások összehasonlítása egyéként pontosan megmutatná, hogy a különbözőségek mit jelentenek a gyakorlatban: ég és föld.

Néhány szót talán érdemel a helsinki önkormányzati rendszer, hogy lássuk a főszereplő pozícióját a sztoriban. Természetesen arányos választás útján áll elő az önkormányzati testület, mellesleg nyílt listára történő szavazással. Nem szeretnék egyetlen alkalmat sem kihagyni arra, hogy jelezzem, az az érvelési mód, amivel a magyar kormányzat és csatlósai próbálják a hekkelt választási rendszert védeni teljességgel komolytalanok. Vannak persze történelmi okokból többségi választási rendszerek, és minél régebbi egy demokrácia, annál könnyeben maradnak ezek fent, és ezek demokratikus voltát nincs okunk megkérdőjelezni, de a modern korban evidencia, hogy a szavazók egyenjogúsága szempontjából az arányos rendszerek összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek. A fejlődés iránya aligha megkérdőjelezhető. Nem a többségi rendszerek irányába visz. Ráadásul a magyar tendencia éppen ellenkező hatást vált ki, mint amire állítólag kitalálták. A győztes éppen veszt a legitimitásából, mert a rendszer elidegeníti azokat a szavazókat, akiknek nincs esélye a képviseletre.

Na, ezzel szemben a finn rendszerben nemcsak a támogatásukkal arányos képviseletet nyernek az egyes pártok, de a személyekre szavazás lehetőségét sem kell elvenni a választótól, nem ilyen-olyan módszerrel sorba állított emberek kerülnek be a képviselőtestületbe, hanem azok, akik a párt szavazói között a legtöbb szavazatot kapják. Ezzel a módszerrel 85 képviselőt választanak, akik jelenleg tíz pártot képviselnek. Ha esetleg valakit érdekel, a legnagyobb frakcióval az EPP-tag Nemzeti Koalíció rendelkezik (23), másodikak a zöldek (19) és harmadikak a szocdemek (15). Tíz százalék körüli képviselettel rendelkezik még a baloldal meg a populisták. A főpolgármester kifejezést azért raktam fentebb idézőjelbe, mert ugyan Pajunen a cím tulajdonosa, de az nem a pozíció megnevezése, hanem érdemei elismeréseként a köztársasági elnök adományozta neki. Finnországban az önkormányzatok maguk határozhatják meg, hogy polgármester-modellben vagy városvezető-modellben működnek. Az előbbi úgymond bizalmi pozíció és bevallottan politikai megbízatás, míg az utóbbi formailag tisztviselői, és az ennek megfelelő szabályok érvényesek rá, ami a politikai befolyás mértékét jól szabályozhatóvá teszi. Helsinkiben az utóbbi modell van érvényben, a városvezető irányítja a városi adminisztrációt az ún. városkormány felügyelete alatt. Az utóbbi grémium tizenöt tagú és a képviselőtestület tagjaiból kerül ki. A városvezetőnek négy helyettese van. A képet némiképp árnyalja, hogy ezek valójában politikusok, tudomásom szerint mindannyian valamelyik pártot képviselik, ezért ezek a kinevezések szinte mindig vitatottak. Viszont a személyekről szóló döntés széles konszenzuson alapszik, és miután pozícióba kerülnek, a köztisztviselőkkel kapcsolatos szabályozások érvényesek rájuk.

Na már a lényegre térve, minden egyes 2012 óta kifizetésre került számla internetes adatbázisba került, akár szolgáltatásról, akár áruk vásárlásáról van szó. A kedvenceim a hat meg öt euró értékű számlák. Összességében az adatbázisban 4,3 milliárd euró értékben találunk kifizetéseket. Helsinki város amúgy nem egy kimondottan apró szervezet, közvetve és közvetlenül kb. 45000 alkalmazottja van. A "főpolgámester" megjegyzéseiből néhányat kimondottan érdekesnek tartok. Az átláthatóságot növelni szeretnék. Ugyan számszerűsíthető kutatás nem áll rendelkezésre, úgy tippeli, hogy a nyilvánosság azonnal hatott az adminisztráció alacsonyabb lépcsőin hozott döntésekre, ami 1-2% megtakarítást hoz a városnak. Elismeri, hogy a kezdeti fokozott érdeklődés és a dolog újdonsága fájdalommal is járhat, éppen ennek kapcsán mondja el a címben idézett modatot. Amúgy a mostanra baloldali többség dacára a második ötéves megbízatását töltő városvezető konzervatív. A "demokráciamunka" leginkább arra vonatkozik, hogy a felfogásában a demokrácia az egy fejlődésben lévő dolog, ami a minél szélesebb körű állampolgári részvétel irányába halad. És meg kell érte dolgozni. Ha nem tévedek egészen nagyot, az elképzelés hátterében ott mozog a közhely azzal kapcsolatban, hogy a jó dolgokért, mint pl. a jó párkapcsolatért küzdeni kell. Ja, nem úgy gondolja, hogy ki kéne érdemelni a jogokat. Ez egy másikfajta konzervativizmus. Mindenesetre ez a gondolkodás, amelyben a transzparencia versenyelőnnyé válik, bátran ajánlható a magyar próbákozások figyelmébe.

Végül két szó a különbségekről. Amint utaltam erre, úgy gondolom, hogy a szabályozás csak egy (fontos) lépés. A nyilvánossággal egyenértékűen fontos a hozzáférhetőség. A helsinkiek adatbázisa tényleg jól szűrhető, excel formátumban letölthető, a vállalkozások azonosító számát is tartalmazza pl. Mentalitásbeli kérdés, hogy a hivatal szívesen adja-e ki az adatot, hogy segíti-e az állampolgárt a jogok érvényesítésében. Mert a politika akkor lesz közös dolgaink intézése, ha ráláthatunk a közös dolgainkra.

Finn evangélikus lelkészek a melegházasságról - avagy a melegnek nincs hazája...

A finn parlament egyelőre bizottsági szinten tárgyalja a házasságról szóló törvény módosítását. Az alábbi szöveg ennek kapcsán, nyolc evangélikus lelkész tollából a Turun Sanomat blogfelületén jelent meg. Magyarázatként talán annyi szükséges, hogy a finn verziója az "isten, család, haza" szlogennek úgy hangzik, hogy "otthon, vallás, haza".

 

 

 

Otthon jó lenni. Az ember saját maga lehet, élvezheti az otthon békéjét és szeretetét. Otthon elfogadást és szeretet várunk. Nem szoktuk a szomszédainkat eltanácsolni, hogy kellene a hétköznapjaikat élniük. Ha valaki észrevételeket tesz az életmódunkra nézve, az árnyékot vet a kapcsolatra. Az otthon és a hétköznapok szent dolgok.

A hit biztonságot hoz. Erőt ad a szenvedésben, vezetést a döntéshozatalban, reményt azoknak, akiknek nincs. Hitbeli vélemény pont annyi van, ahány hívő is. Nemigen mondjuk a másiknak, hogy figyelj, te tökrosszul hiszel. Ha valaki kritizálja a hitünket, az ingerültséget és fájdalmat vált ki belőlünk. A személyes hit szent dolog.

A haza minenkié. Az nem lehet csak egyesek hazája. Csak egyesek számára fenntartott. Az ember megérdemel egy államot, ahol az igazságosság és egyenlőség megvalósul. Olyan államot, ahol jó élni és lenni. Nem szoktuk elvitatni a finnek jogát arra, hogy itt éljenek. Ha valaki azzal vádol, hogy nem vagyunk patrióták, az idegesítő, felkavaró érzés. Az igazságos állam szent.

A szexualitás Isten ajándéka. Megadják neki a tiszteletet a Bibliában és az egyházi beszédekeben. Szent dolog. Nem nagyon szoktunk egymás szexuális életére megjegyzéseket tenni. Nem nagyon magyarázzuk el a rokon pároknak, mit csinálnak rosszul és miért. Nem lenne illendő.

A kivétel, a szexuális kisebbségek. Az ő esetükben a szentet lehet kritizálni, megjegyzéseket tenni, elítélni. Az illető számára idegen dolgok alapján lehet dönteni mások otthonáról, hétköznapiéletéről, hitéről és az egyenlőséghez való jogáról a saját hazájában.

Te jó Isten, hogy ez mennyire igazságtalan.


 

A Hautala case – avagy pancserpuccs a lavórban.

Greenpeace, bukás, politika: hosszan, ámde tanulságosan!

A miniszteri felelősség illetve a politikusi lemondjak vagy ne mondjak kérdése az ún. fejlett demokráciákban sem tartozik az egyszerűk közé. Aligha meglepő, hogy a finn és a magyar példák mégsem akarnak nagyon hasonlítani egymásra. Mai történetem mégsem épül a „bezzeg Északon” modellre. Érdekes elemeket tartalmaz viszont politika és civil szféra kapcsolatáról, a sajtó szerepéről, és kétség kívül a politikai erkölcsről is.

A “monnyon le” kérdéskörében egyébként Finnország már volt példa: a 2006 utáni időszakban ugyanis konzervatív körökben hivatkozási alap volt Anneli Jäätteenmäki (Finnország történetének első nőnemű miniszterelnöke ) 2003-as lemondása. A logika szerint a finn miniszterelnök lemondott, mikor kiderült, hogy hazudott, tehát Gyurcsánynak is le kellett volna mondania. Ugyan az eset szerintem rettenetesen érdekes, de konkrétan aligha elhanyagolható az az apróság, hogy Jätteenmäki lemondásához nem a beismerés vezetett, hanem a parlamentáris bizalom megszűnése. Amúgy az történt, mint a Medgyessy-Gyurcsány cserénél, az egyik koalíciós partner új miniszterelnököt kért a kormányfőt adó párttól.

Heidi Hautala este viszont csak abban emlékeztet a fentiekre, hogy ő is finn minszter és nő. A továbbiakban elmesélt történet nagy intenzitással zajlott a finn tömegkommunikációban jó két héttel ezelőtt, és mára lecsendesedett annyira, hogy minden releváns információnak birtokában lehetünk, és talán tanulságokat is megfogalmazhatunk.

Az előzmények: A finn állam jégtörésre specializálódott Arctia Shipping nevű cége lehetőséget látott a (zöldek által komoly kockázatnak tekintett) Shell északi tengeri fúrásainak jégmentesítésében. Az alapvető probléma abban áll, hogy a finn tengereken szükség van a speciális jégtörőkre legalábbis néhány téli hónapban. Ezt a szolgáltatást korábban az állam végezte, majd több változás után egy száz százalékos állami tulajdonú részvénytársaság, az Arctia Shipping csinálja. Viszont a „nyári hónapokban”, azaz jégmentes időben a rendkívül drága hajók állnak. Egy időben sikerült őket alkalmazni norvég olajkitermelésnél, majd a válság 2008-ban teljes egészében megszüntette ezt a fajta, a cég eredményességét alapvetően befolyásoló tevékenységet. A Shell megrendelése tehát komoly jelentőséggel bírt a cég számára. Talán nem kell külön érvelni, hogy a többfunkciós jégtörők iránti kereslet relatíve korlátozott a piacon, különösen, ha teszem azt a műkörömhöz vagy más hasonló szolgáltatáshoz viszonyítjuk.

Az arktiszi olajkitermelés azonban viszonylag komoly veszélyeket rejt, nem legkevésbé a mostoha visszonyok miatt. Környezetvédők főként egy lehetséges katasztrófa feneyegetése miatt ellenzik, és közöttük aligha meglepő módon a Greenpeace előkelő helyet foglal el.

Így történt, hogy 2012 márciusában a Greenpeace aktivistái elfoglalták a helsinki kikötőben tartózkodó két jégtörőt (úgy is mint Fennica és Nordica).

Forrás: Greenpeace.fi

Május elsején némiképp határozottabb akció keretében igyekeztek megakadályozni a Nordica indulását, majd még a Balti-tenger különböző pontjain igyekeztek megakadályozni a hajó haladását. És hogy kapcsolódik ehhez Heidi Hautala? Nos, ő régi motoros a finn zöldek között. Olyannyira, hogy ha nem tévedek, a zöldmozgalom egységes szervezeteként 1987-ben létrehozott és később párttá alakuló Zöld Szövetség első elnöke éppen ő volt. 1991-től felváltva volt finn országgyűlési képviselő és az EP tagja, az utóbbi testületbe összesen háromszor választották meg. A jelenleg is hatalmon lévő kormány 2011-es megalakulásakor lemondott strasbourgi mandátumáról és kormánytagként tért haza. A zöldek két miniszteri pozíciót kaptak a kormányalakító tárgyalások eredményeként, a párt jelenlegi elnöke, Ville Niinistö a környezeti ügyek minisztere, míg Hautala a külügyminisztériumba helyezett egyik miniszteri pozíciót foglalhatta el, mégpedig a fejlesztési együttműködés területén. A nem különösebben jelentős, viszont a zöldek szempontjából fontos civil mezővel szoros kapcsolatot fenntartó területet az állami tulajdonú cégek felügyelete egészítette ki a miniszteri portfólióban, és éppen ez okozta Hautala vesztét.

Másfél évvel az esmények után (2013. október 9.) ugyanis az egyik délutáni lap (nehéz magyarul bulvárlapnak hívni ezeket a nagy finn napilapokat, amelyek a közéleti újságírás terén sokat vernek minőségben a szeriőz magyar napilapokra – az állításban maximum icipici túlzás van) azzal vádolta meg az akkor másodnapja Washingtonban tartózkodó minisztert, hogy pozíciójával visszaélve megakadályozta, hogy az Arctia Shipping feljelentést tegyen a Greenpeace aktivistái ellen, egészen pontosan visszavonatta a feljelentést. A média nagy erőkkel ráugrott a „botrányra”, és perceken belül találtak embereket a kormánypártiak közül is meg az ellenzékiek közül is, akik hajlandóak voltak arról beszélni, hogy a miniszternek le kéne modnania. Hautala azt állította Washingtonból, hogy nem utasított senkit, és másnap az időközben másik minisztériumba áthelyezett, akkor még az állami tulajdonú cégek igazgatásáért felelős minisztériumi vezető is azt nyilatkozta, hogy saját haatáskörben járt el. Mindez nem sokat változtatott a sajtó hangvételén, és ráadásul Hautala nyilatkozatai is egy bizonyos sodródást mutattak, míg aztán két nappal később egyenesen Washingtonból megérkezvén be nem mutatta a sajtónak az ügyben keletkezett kommunikációt és bejelentette a lemondását.

Az így világossá vált történetben voltak bájos és kevésbé bájos elemek. Az előbbiek közé sorolnám, ahogy az ügyet intézték. Hautala a Greenpeace hajófoglalása idején éppen Koppenhágában tartózkodott, és az ő személyi asszisztense (értelmezésemben politikai segítő a szigorúan hivatásos közigazgatási személyzet mellett) tájékoztatta a minisztert és az adminisztrációt az akcióról. Ezután a hivatal kért tájékoztatást telefonon az Arctia Shipping vezetésétől, az információk pedig e-mailben mennek tovább a miniszternek és az asszisztenseinek. Az utóbbiak megtárgyalják az esetet, és a miniszter határozott javaslatát, hogy „egyelőre tegyenek le a rendőrségi feljelentésről, és a miniszter alkalmas pillanatban összehozna egy találkozót, ahol egy kávé mellett lehetne a helyzetet a Greenpeace-szel rendezni”, a hivatali titkár közvetíti sms-ben (!!!!) az Arctia Shipping vezetése felé, csupa keresztnévvel, így is aláírva. A kevésbé bájos elem, hogy később a területért felelős minisztériumi vezető szintén sms-ben megfenyegette a cég vezetőit, mondván, ha sokat akadékoskodnak, össze lehet hívni a részvényeseket (ez az állam), és akkor a feljelentést visszavonó döntés mellett rögtön a vezetők visszahívásáról is döntenek. Ez az utóbbi információ volt az egyetlen, ami Hautala sajtótájékoztatóján lemaradt a teljes kommunikációt tartalmazó, az újságíróknak kiosztott anyagból.

És ezzel el is jutottunk a probléma gyökeréhez. Hautala helyzete azért vált tarthatatlanná, hogy folyamatosan jöttek elő új információk, amik új megvilágításba helyezték a mondandóját. Lehet, hogy lassan gyűltek össze neki Washingtonban az információk, és rosszul emlékezett, de kívülről úgy látszott, hogy igyekezett addig palástolni az igazságot, amíg csak lehetett, és az álláspontja a nyilvánosságra kerülő információk fényében folyamatosan változott. Minden általam olvasott utólagos véleménycikk egyetértett abban, hogy Hautala azért kényszerült lemondásra, mert nem sikerült a valóságnak megfelelő képet adnia a tevékenységéről.

Az eljárása ugyanis tartalmilag rendben volt. Kritizálták több irányból, legfőképpen azt a politikai szempontot felvetve, hogy ha korábban úgy nyilatkozott az állami tulajdonú cégek vezetőinek jutalmai kapcsán, hogy nem szólhat bele az állam képviselőjeként operatív kérdésekbe, akkor most miért. Továbbá támadták azzal a feltételezéssel, hogy a Greenpeace iránti szimpátiája vezette és az állam (tehát az állampolgár) érdekeit ebben az esetben egy számára politikailag fontos civil szervezet érdekei mögé sorolta. A tények sokat elvettek a kritika éléből. Kiderült ugyanis, hogy a Greenpeace márciusi hajófoglalásánál a kiszálló rendőrség sem látott okot eljárás megindítására, még a 40 tüntető nevét sem jegyezték fel. Ellenben a májusi akció után, amelyet már lényegesen határozottabbnak dizájnolt a GP, a nyomozás megindult annak rendje és módja szerint, és nem volt szó semmiféle nyomásgyakorlásról a miniszter részéről.

Hautala helyzetét sokban rontotta viszont, hogy nem ez volt az első ilyen afférja a médiával. Magyar szemmel ugyan ez is vicces lesz, de a helyi viszonyok között nagyon kínos ügybe keveredett már korábban is minisztersége idején. Történt ugyanis, hogy az élettársa vitába keveredett a nála felújítást végző vállakozóval, aminek az egyik mellékhatásaként az illető kiszivárogtatta, hogy ugyanakkor Hautala lakásajtaját is kicserélte, sőt, egy alkalommal a felesége ott takarított, de egyikről sem állítottak ki számlát. Márpedig a takarítás után Hautalának kellett volna befizetnie az adót. És persze nevetséges összegekről volt szó, de a szürkegazdaság ellen szót emelő kormány tagja esetében ennek nem sok jelentősége volt. Hautala elmagyarázta, hogy abban a hiedelemben volt, hogy a bejárati ajtó cseréje kifizetés szempontjából része a másik lakás felújítási szerződésének, és a nőn ő segíteni akart, és valójában csak azért kérte meg, hogy egyszer takarítson ki nála, hogy ezzel ellensúlyozza a segítséget, amit nyújtott neki, de kínos módon ez a magyarázat nagyon nehezen állt össze, és mire összeállt, addigra úgy lehetett érzékelni, hogy a miniszter menekül az információk elől és ügyetlen kármentésben van folyamatosan. Egy szó mint száz, másodszor keveredett magyarázkodásba, és elfogyott körülötte a levegő.

Az a furcsa helyzet állt elő, hogy összességében nem maradt kétség afelől, hogy Hautala eljárása tartalmi szempontból korrekt volt és összhangban állt a kormány lefektett programjával és elveivel, miközben nem maradt kétség afelől sem, hogy a második kommunikációs betlit nem lehet túlélni. A zöldek végül a rendkívül népszerű Pekka Haavisto miniszterré emelésével próbálnak a lehető legjobban kijönni a helyzetből (az egyszerű kívülálló nem érti, hogy lesz ebből Haavisto személyére épülő EP-kampány), és Haavisto egyik első dolga volt bedönteni az Arctia Shipping vezetőjét, miután nyilvánosságra került, hogy a cég egyetlen sportegyesületet szponzorál, véletlenül éppen azt, ahol a főnök curlingozik az öregfiúk csapatban. Ezzel a konfliktus szépen le is kerekedett.

Hautala bukását tehát egyrészt a saját ügyetlensége idézte elő, de alapvetően nyilvánvalóan arról van szó, hogy nagyon sok ellentétes érdek metszéspontjára került. Voltak nyilvánvalóan és tisztán gazdasági érdekek. Az arktiszi olajkutatás rentábilitása erősen kérdéses, de sok szereplőnek jó üzlet. Ezek a gazdasági érdekek összefüggenek politikai érdekekkel. Többeknek jól jött, hogy a zöldeken üthettek egyet. A populisták belengethették, hogy a zöldeknek különböző homályos nemzetközi hátterű aktivista szervezetek fontosabbak, mint a nemzeti érdek. Megjelent egy konzervatív EP-képviselő a tévében, és szívhezszólóan előadta, hogy benne is van civil kurázsi, hiszen Bibliákat csempészett a Szovjetunióba fiatal korában, de az önzetlen tevékenység volt, míg a Greenpeace valójában csak azért küldi veszedelembe az aktivistáit, hogy több pénzhez jusson. Meglepő mértékű kritika és inszinuáció hangzott el a nagy múltú zöld szervezet irányába. (Meg is volt az eredménye: a facebook falamon megjelent egy csomó ismerős, aki bejelentette, hogy megemeli a GP-nek fizetett adománya értékét...) Jelen voltak továbbá társadalmi konfliktusok, és ezzel el is jutottunk a beígért pancser puccsig.

Forrás: yle.fi

Néhány nappal a botrány lecsengése után ugyanis nyilvánosság elé állt az a két ember, akik útjára indították a Hautala lemondásához vezető folyamatot. Nem vicc, a tengerész szakszervezet két nyugdíjas aktivistája állt a hajsza mögött. Elmondásuk szerint munkaadókkal folytatott tárgyalások szünetében, kávézás közben szivárgott ki az információ, és októberben odáig jutottak, hogy elérkezettnek látták az időt az ügy kirobbantására. De nem az volt ám a céljuk, hogy megbuktassák a minisztert, csak ki akartak állni azok mellett a tengerészek mellett, akik a „zöld politika miatt” vesztik el az állásukat, és meg akarták indítani a társadalmi vitát, hogy a Shell – Arctia kapcsolat fennmaradjon. A képet még szebbé varázsolta, hogy a populista és a szociáldemokrata képviselő, akiket az információ a politikai szférából végül elért, versenyt tagadták, hogy ők indították volna el végül a folyamatot a nyilvánosság előtt. És különösen szépen mutatja ez azt a társadalmi tényt, hogy a populisták támogatói között pont ugyanazok az elégedetlen munkások vannak („a globalizáció vesztesei”), akik után a szocdemek inkább csak vágyakoznak már.

Na de milyen tanulságai vannak a történetnek a pusztáról nézve?

Szerintem elsőre is látszik, hogy Magyarországon így nem lehet minisztert buktatni, mert nincsenek meg a feltételei. Először is, Finnországban az államigazgatásban keletkezett dokumentumok azzal a pillanattal nyilvánosak, ahogy a tisztviselő megnyomja az entert. Magyarországon sose derülne ki, hogy egy minisztériumi tanácsadó milyen tartalmú sms-t kinek küldött el. Az állami cég vezetőjének eszébe sem jutna meghazudtolni a minisztert, hacsak ezzel nincs valami határozott politikai célja. És végén még mindig el lehetne játszani, hogy a baráti média a segítségre siet.

Itt viszont éppen az az elgondolkodtató oldala a történetnek, hogy a média vért szagolt, és innentől kezdve osztatlanul esett neki Hautalának. Hajsza zajlott a szó legvadabb értelmében. Számomra az ügy legfőbb tanulsága az volt, hogy a sajtó nem azt tekintette feladatának, hogy minél pontosabb háttérinformációt adjon ahhoz, hogy az ügy érdeme a lehető legbiztosabban megítélhető legyen, hanem végigvitték azt, hogy a politikus ne hazudhasson. És itt az, hogy a politikusnak egyébként tartalmilag igaza volt, az teljesen másodlagos volt.

És ha már tanulságok, érdemes elgondolkodni azon, hogy a politikus által elkövetett vétségek volumene nevetségesen apró volt a magyar valóság szempontjából nézve. Könyörgök, egyszeri takarítás számla nélkül? Na de ilyen a valódi transzparencia, és ezek a következményei. Nehéz megmondani, hogy a Greenpeace végülis hogy jött ki ebből a történetből, a finn GP képviselője nagyon jól szerepelt egy ellenséges környezetben a közszolgálati tévé esti műsorában, és alig hiszem, hogy miközben a szervezet aktivistái abszurd vádakkal néznek szembe egy orosz börtönben, komolyan vehetően lehet érvelni a szervezet tevékenysége ellen azzal, hogy önös érdekek vezérlik.

Finn elnökválasztás

A finn köztársasági elnök-választás február 5-i második fordulójában Sauli Niinistö a szavazatok közel 63%-val győzött. A jobbközép Nemzeti Koalíció jelöltje immár hat éve vezette nagy fölénnyel a közvélemény kutatásokat, és ez az előny a választás közeledtével sem akart csökkenésre fordulni. Ebben az értelemben minden idők legérdektelenebb választási küzdelme zajlott. A konkrét események és eredmények azonban felborították az előzetes forgatókönyveket.
Sokan tartottak a „bázisfinneket” vezető Timo Soini sikerétől. A nemzetközi sajtóban rendszerint „igazi finnekként” megjelenő populisták a tavalyi országos választáson egy csapásra a nagy pártok közé emelkedtek, ráadásul a finn vidéket hagyományosan uraló Centrumpárt támogatását olyan mértékben megcsapolva, hogy az lényegében a középpártok közé szorult vissza. Az aggódók szerint a közvetlen elnökválasztás a karizmatikusnak tartott Soini számára lett volna kedvező. Mindezek ellenére az eleve vesztésre ítéltek csatáját a második fordulóba jutásért a 8-9%-os támogatottságú zöld párt jelöltje, Pekka Haavisto nyerte, mégpedig a betliző Soini helyett a centrumpárti Paavo Väyrynen előtt. A közszolgálati csatorna hivatalos választási szakértője úgy értelmezte a második forduló eredményét, hogy Haavistot háttere – volt polgári szolgálatos, egynemű házastársi kapcsolatban él, ráadásul nem tagja az egyháznak – akadályozta meg abban, hogy jobban megközelítse, vagy akár megverje Niinistöt. Eközben a szociáldemokraták úgy vesztették el a köztársasági elnöki pozíciót több mint harminc év után, hogy a jelöltjük az ötödik helyen végzett.
Niinistö nyomasztó előnye nyilvánvalóan már a jelöltállítás pillanatában nehézséget jelentett a rivális pártok számára. Elemzői várakozások szerint a többi jelölt megjelenésének észrevehetően apasztania kellett volna az utcahosszal vezető jobboldali jelölt támogatottságát, ez azonban nem, vagy legalábbis a vártnál kisebb mértékben történt meg. A közvetlen köztársasági elnök-választás már korábban is igazolta, a pártok támogatottsága nem feltétlenül tükröződik az eredményben (gondoljunk csak a svéd kisebbségi Elisabeth Rehnre, aki 1994-ben bejutott a második fordulóba, és ott megszerezte a szavazatok 46%-át), és most egy olyan helyzet állt elő, ahol a kis és nagy pártok jelöltjei fej-fej mellett haladtak az utolsó hétig.
A kampány a végtelenségig egyszerűsített üzenetek és a nagy rendszerességgel tartott televíziós viták ellenére az átlagpolgár számára alighanem unalmas volt. A kampánystábok is zavarban lehettek, mert a felmérések szerint a nép nem reagált semmire. Ennek következtében részben a burleszk-szerű elemek maradnak meg az utókor számára. Ezek közül mindenképpen kiemelendő Väyrynen, akinek kampánya az öniróniára (!) épült.
A kampánycsapatok nehézségei részben egy paradoxonra vezethetők vissza. Miközben Finnország (1994-ben) áttért a közvetlen választásra – korábban elektorok választottak -, az elnök jogosítványait több hullámban megnyesték. A hagyományos finn közjogi rendszert – különösen a negyedszázados Kekkonen-korszak miatt – sokszor félprezidenciális rendszerként jellemezték. A Kekkonent követő Mauno Koivisto kezdett el a parlamentarizmushoz való visszatérésről beszélni, és ő már nem élt azonos mértékben az elnöki pozíció nyújtotta lehetőségekkel. Apróbb változtatások után a 2000-ben elfogadott, a korábbi alkotmány erejű törvényeket felváltó egységes alkotmány szentesítette a politikai rendszerben lényegében végbement változást, és ugyan az elnök továbbra is „vezeti a külpolitikát a kormánnyal egyetértésben”, az elnöki jogosítványok inkább formálisnak tekinthetők és tovább szűkülnek a közeljövőben. Ennek következtében a hosszú kampány alatt olyan politikai kérdésekről kérdezték a jelölteket, amelyekre nézve elnökként szinte semmilyen befolyással nem bírnának. Bár az EU kurrens problémái rendszerint előjöttek a viták során, sőt, a legélesebb ellentéteket az erre vonatkozó kérdésekkel lehetett megmutatni a jelöltek között, valójában a megjelenített véleményeknek alig van relevanciájuk a finn EU-politika szempontjából.
Figyelemre érdemes kezdeményezése volt a kampányidőszaknak az „ifjúsági választás”, amit egy civil szervezet hívott létre, és több tízezer iskolás részvételével érdekes információkat közöl a következő években választókorúvá érő korosztályok preferenciáiról. Meglepő vagy nem, a fiatalok szavazatai kis híján egybeestek a valós választás eredményeivel. Kérdés, hogy ez a generációs kérdéssel kapcsolatban áll-e vagy sem, de a második fordulóba az a két jelölt jutott, akik hitelesen használták a közösségi oldalakat a kampányban. Haavisto azzal emelkedett ki a többi jelölt közül, hogy versenyre tudott kelni Niinistövel a facebook-oldalukat lájkolók számában. Ráadásul Haavisto kampányához a pénzt nagyrészt a közösségi oldalon adták össze. Összességében úgy látszik, két eredményes módja volt a kampányolásnak, a választókkal való informális személyes találkozások sokasága, és a közösségi oldalakon végzett kampány.
Az első forduló és a megelőző kampány értelmezésének egyik fontos eleme mindenesetre, hogy Soini és Väyrynen eredménye felfogható a hagyományos populizmus és – mondjuk így – az újpopulizmus összecsapásaként, amelyből az előbbi került ki győztesen. Ha ez így van, Soini pártjának tavalyi sikere nem a politikai irracionalizmus és az intolerancia reneszánszával, hanem a Centrumpárt vidéki támogatóinak protesztjével magyarázható. Ebben az interpretációban a párt városi liberális vezetése iránti elégedetlenségét fejezte ki így a hagyományos tábor. A populizmus két verziója közötti különbséget jól fejezte ki a jelenet, amikor Väyrynen őszinte elképedéssel magyarázta, hogy a rasszista előítélet már micsoda döbbenetes dolog.
Pártoktól függetlenül létezett elsősorban a városi képzettebb választók körében egyfajta remény, hogy az elnökválasztás a parlamenti választás második fordulója lesz, ahol Finnország bebizonyítja, hogy továbbra is a nyitottság és a tolerancia jellemzi, és ezzel lerázza magáról azt az árnyékot, amit a bázisfinnek előretörése vetett a nemzetközi megítélésre. Alighanem ezekre a várakozásokra – valamint a Rehn-jelenség emlékére – próbált apellálni a svéd kisebbségi jelölt, Eva Biaudet. Az előző elnökválasztásokon egyértelműen úgy látszott, a női jelöltnek előnye volt a férfival szemben, ebben az évben ennek semmi jele sem volt. Ráadásul Biaudet ismeretlen volt a nagyközönség előtt, némiképp körülményesen fogalmazott finnül, és ez nem vált előnyére a tévévitákban, ahol a jelölteknek egy-egy jól sikerült mondat jutott esténként. Bár a jelöltek mögött álló pártok erősen különböző támogatottsággal bírnak, a viták túlnyomó többségén mind a nyolc jelölt részt vett, a média ebből a szempontból nagyon következetes volt.
A választási eredmények több kérdést felvetnek. A szociáldemokraták évek óta gyengélkednek, a kérdés az, hogy a jelenség magyarázata a szociáldemokrácia összeurópai képtelenségére vezethető-e vissza annak vonatkozásában, hogy választ tudjon adni a jóléti állam válságára, vagy inkább a helyi szerkezetek kifáradására. A szociáldemokrata jelölt döbbenetes eredménytelensége vajon a párt további eróziójáról szól, vagy egyszerűen Lipponen korábbi pozíciója az Északi Áramlat lobbistájaként olyan tehertétel volt, amellyel nem lehetett megbirkózni? Niinistö hat évvel korábban azért pozícionálta magát a munkásság „elnökeként”, mert attól tartott, hogy jobboldali jelölt nem tud Finnországban elnökválasztást nyerni. Ebben az évben a két egyértelműen baloldalinak számító párt jelöltjei összesen kaptak tizenkét százalékot.
Bár régóta beszéd tárgya, hogy a hagyományos baloldal-jobboldal felosztás idejét múlta, és a második fordulóban valóban lényegében két liberális jelöltből lehetett választani, a választás egészét tekintve egyfajta polarizáció mégis kézzelfoghatóan megjelent. Bármily jelentős is Niinistö sikere, vagy az a tény, hogy komoly eredményt ért el a szociáldemokrata szavazók körében, a szenzáció a „Haavisto-jelenség”. Pekka Haavisto második fordulós eredménye ugyan a leggyengébb a közvetlen választások történetében, de így is ötszöröse a párt parlamenti választáson begyűjtött szavazatainak. A szexuális kisebbségek ugyan összehasonlíthatatlanul toleránsabb környezetben élnek Finnországban, mint ami Kelet-Közép-Európában felmerül, Haavisto házastársának megjelenése a kampányban valószínűleg problémát okozott a tradicionalistáknak. Bár ez magánbeszélgetésekben fontos téma volt, negatív kampányban szinte nem jelent meg. Az ellenjelölt és stábja végig igyekezett elkerülni azt a hibát, hogy erre ráerősítsen. Még Soini is meglebegtette, hogy a második fordulóban Haavistot támogatná. Talán épp ezért érezhették egyes vidéki, konzervatív-vallásos szavazók, hogy nem volt jelöltjük (ha nem a nagy hideg miatt maradt alacsony a részvétel a második fordulóban, akkor emiatt). A fő kérdés az elnökválasztás után egyrészt az, hogy ki tudja megszólítani őket, másrészt pedig az, hogy a Haavisto-jelenség megágyaz-e a Zöldek felemelkedésének a liberális értékválasztású szavazók első számú preferenciájaként.

Tuomioja és a magyar demokrácia, avagy a diplomáciai nyomás nő

Sok mindent írhattam volna, nem írtam, ma viszont leesett az alábbi cikk a Helsingin Sanomatban (hevenyészett fordítás). Szerintem a legkeményebb szöveg, ami eddig elhangzott, de még pár koki és saller, és lehet emelni a tétet.



A magyar fejlemények az EU-ban is aggodalmat keltenek, mondja Erkki Tuomioja külügyminiszter. Az EU-kabinetekben sokat beszélgettek erről, és az egyes országok médiájában a kritika hangjai magasra csaptak az utóbbi napokban.
„Most egyértelmű válasz van kialakulóban”, mondja Tuomioja.
Ő is aggódik a magyar helyzet miatt.
„Ha egy ilyen ország ilyen alkotmánnyal kérné felvételét az EU-ba, nem lehetne felvenni a tagok közé.”
Tuomioja szerint az év fordulóján életbe lépett magyar alaptörvény aggasztó módon (kb. alarming - w.á.) megváltoztatja a társadalom hatalmi viszonyait.
A központi bankban a politikusok hatalma megnövekszik. A jogrendben a főügyész kiterjedt jogokat kap. Az új háromszemélyes költségvetési bizottság a későbbi kormányok költségvetéseit is elfogadhatja vagy elvetheti, sorolja Tuomioja.

A komolyabb tisztségekbe tisztán politikai alapon lehet kinevezni embereket.

Az Európai Biztosság dolga, hogy felszólaljon (kb. felmorduljon – w.á.), ha a demokrácia veszélyben forog valamelyik tagországban, mondja Tuomioja. A Bizottság ezt még nem tette meg, de egyes biztosok már kifejezték aggodalmukat.

A francia külügyminiszter Alain Juppé is felszólította a Bizottságot, hogy viseljen gondot arra, a demokrácia megvalósul Magyarországon. Az amerikai külügyminiszter Hillary Clinton már december végén levelet írt Magyarországra.
Nem világos, hogyan tudná a Bizottság megrángatni Magyarországot (szó szerint hajrángatást adni neki, ez bizony a koki – w.á.). Hiányoznak az egyértelmű precedensek, mondja Tuomioja.

Legalábbis elsőként „politikailag” kell reagálni, vagyis kijelenteni, hogy Magyarország nem a jó úton halad.
Az esetleges szankciók később jöhetnek.
Az út végén az vár ránk, hogy ha egy tagállam megsérti a demokrácia központi elveit, akkor fent lehet-e tartani a tagságát.
Ennél kevésbé súlyos lépés az EU-támogatások befagyasztása.

Magyarország gazdasági nehézségekkel küzd, és támogató hitelekről folytatott tárgyalásokat az ősszel az IMF-fel és az EU-val. A tárgyalások megszakadtak az új központi banki törvény miatt.
A döntéshozatalt megnehezíti, hogy a politikusoknak rossz emlékei vannak Ausztria helyretételével kapcsolatosan. A jobboldali populista szabadságpárt FPÖ 1999 nyert választásokat. Ausztria ellen széles politikai bojkott alá helyezték, de nem segített.

igazfinnek, vagy mi a rénszarvaspata

A magyar sajtó ingerküszöbét is elérte a vasárnap lezajlott finn választás, és különösen annak eredménye. Nem gondolom, hogy valami gyökeresen érdekesebbet vagy fontosabbat tudnék mondani a hírekben elmondottaknál, de pár megjegyzésem lenne.

Kezdjük a névvel. Ugye a nevük ékes finnséggel "perussuomalaiset", amit én még leginkább bázisfinnek fordítanék, angolul ha jól láttam a "true finn" kifejezés van használatban, és ez fordítódik magyarra igazi finnként. Nem akarok szőrszálhasogatni, de szerintem itt vesztünk valamit. Egyrészt az igazi finn fordítás a kelleténél jobban rájátszik a valóban meglevő nacionalizmusra és bevándorlásellenességre, és emiatt félrevezető. Ráadásul telibe találja a két világháború közötti "igazfinneket" (aitosuomalaiset), amit tényleg pontosabb lenne így fordítani. Ez még mindig nem lenne baj, de az utóbbiak esetében a név jól fedi a mozgalom ideológiáját (szagát, indulatait és elképzeléseit). Aito valami olyasmit jelent, hogy eredeti, igazi, nem hamisítvány, és a szándék nyilván annak kifejezése volt, hogy az összes nacionalistával szemben nem holmi kétnyelvű országot képzeltek el, hanem valódi Finnországot, ahol a finn nyelvűek diktálnak.

A névügyben tehát a lényeges elem a tartalom, és ehhez kapcsolódik a bajom az olvasott hírekkel, itt-ott állandó díszítő jelzőként jelenik meg a "nacionalista", ami nem tűnik kimondottan szabatosnak ebben a környezetben. Tehát röviden, szerintem a bázisfinneket (innentől PS) belemosni az európai szélsőjobba tévedés, mert (egyelőre) más minőség. Vannak, akik sírnak a finn demokrácia végén, de szerintem ez tévedés. Viszont afelől semmi kétségem, hogy annak a finn pártrendszernek és politikai kultúrának, amit eddig ismertünk, jó eséllyel vége.

Na de vissza a sommás elnevezésekhez, próbálnék két szót mondani a PS ideológiájáról. Amint azt valamelyik felkészültebb sajtótermék írja is, a PS egyenesen a finn populizmusból nőtt ki, konkrétan a Finn Vidék Pártja (financiális) csődje után. A hagyományos finn populizmus leginkább elitellenességre, városellenességre és hasonló jelentős "anti-" eszmékre épült, legnagyobb eredményét az 1970-es választáson érte el, akkor 18 képviselőjük volt a 200 fős parlamentben. Van is egy korabeli könyvem, ami a "sokkválasztás" címet viseli. jelentős hasonlóságot látok a két szituáció között (meg egy csomó lényeges különbséget). Na már most szerintem nagyon fontos látni, hogy a PS programjába és ideológiájába (a természetes és a körülményeket tekintve "érthető" euroszkepszis és bevándorlásellensség mellé) megérkezett a nagyon hagyományos, kelet-(közép)-európai típusú nacionalizmus (kalevalával és a posztmodern művészet elutasításával), ami olyan elegyet alkot, amelyre a magamfajta finnyásan elhúzza az orrát, de hogy ennek milyen szerepe van a párt népszerűségében, és milyen mértékben fogja egyáltalán befolyásolni a politikáját a jövőben, azt nem nagyon lehet tudni. Akárhogy is, hiba a ebből a nacionalista elemet kiemelni, mert nem írja le azt az ideológiai katyvaszt, ami a párt jellemzője.

Mégis, katyvasz ide katyvasz oda, vitathatatlanul jellegzetes vonásai vannak a PS-ideológiának (azzal a kitétellel, hogy jóég tudja, hogy ezt az ideológiát kik vallják magukénak, van-e bárki is, aki mondjuk a választási program elemeivel teljességében egyetért, a párt új parlamenti képvieselői nagyrészt homo novusként csöppennek bele az ügyekbe, és aligha fárasztották a fejüket mindeddig politikai eszmék értékelésével) kezdve az abortusz, a halálbüntetés stb. kérdésén folytatva az egyneműek házasságának problematikájával. Ezek máshol állandó vitatémák, Finnországban azt lehetett hinni, hogy nyugvópontra jutottak. Két vonatkozó információ, bár nem kimondottan lényegesek, de sokatmondók, a PS elnöke, Soini áttért a római katolikus vallásra, és az első komolyabb sikerüket, amelynek eredményeként Soini MEP lett, a kereszténydemokratákkal karöltve érték el. A különbség annyi, hogy a KD:k a buzizáson kívül nem sokat tudtak felmutatni (arra büszkék), és megmaradtak annál a néhány százaléknál, amit meg is szoktak kapni.

Talán pár szót megérdemel az a kérdés, hogy mit is jelent a PS eredménye konkrétan a politikában. Finnországban emberemlékezet óta (1906-os a parlamenti reform, azóta lényegét tekintve változatlan a választási rendszer) listás, arányos szavazás van, az országot megyényi választókörzetekre osztják, a pártlisták ezeken belül versenyeznek, a mandátumokat a d'Hondt rendszer szerint osztják, mint nálunk pl. a megyei listák esetében. A rendszer további fontos eleme, hogy a választó konkrétan személyre szavaz, de a személyre leadott szavazat a pártlistát (konkrétan választási szövetségről beszél a szöveg, ha jól emlékszem, tehát nem szükségszerűen párté a lista, és nem szükségszerűen egy párté) gyarapítja, a listán belül viszont a jelöltek a rájuk leadott szavazatok száma alapján kapnak helyet. Na most, nyilván több tényező miatt, de részben alighanem a választási rendszer eredményeként is, a finn pértrendszer viszonylag tagolt, és immár évtizedek óta (a "konzervatívok" - a mi fogalmaink szerint virtigli liberális párt - megerősödése és a kommunisták visszaesése óta) három nagy párt, a szocdem, a centrum és a nemzeti koalíció (az említett konzervatívok) egymáshoz viszonyított eredménye alapján alakulnak kormányok. Fontosabb döntéseket nagyon széles konszenzussal hoznak meg, és teszem azt egy oktatási reform ideológiamentesen, kiszámítható módon megy végbe. Ebben apró változást talán az előző kormányzat hozott, amennyiben jobboldalinak tekintette magát, nyilván bizonyos kommunikációs előnyöket remélve ettől, de részben tartalmi elemekre is utalva. A három nagy párt a szavazatoknak kb. 2/3-át, 3/4-ét beszedte minden választáson, attól függően, hogy melyik kettő állt legjobban, aszerint alakítottak kormányt kiegészülve 7-10 százalékos középpártokkal, és 5% alatti kispártokkal. Na már most a PS falat rengető sikere (lábjegyzet: nem lehetett pontosan mérni, mi lesz, csak azt lehetett látni, hogy nagyon másképp lesz, mint szokott, ezért mindenki találgatta, hogy a PS mért népszerűsége milyen mértékben konvertálódik szavazatokká, és Soini a vonatkozó kérdésekre azt mondta, azt várja, hogy nagy "jytky" lesz. ezzel elkerülte, hogy valamit mondani kelljen konkrétan arról, hogy mit vár. Valamennyire megnyugtatott, hogy egy szakértő kolléga sem tudta, mi a jytky, de valamelyik hozzászóló megírta kommentben, hogy melyik nyelvjárásban használják kb. "dörgés, robbanás" értelemben a szót, de mindenképpen nyelvújításról van szó. Van olyan jó, mint bármelyik dakota mondás, és ráadásul jól illeszkedik a hagyományos populizmus "népies" vonásaihoz) konkrétan azt jelenti, hogy miközben az összes többi párt rontott a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest, ők 15%-ot javítva egyből felugrottak a nagy pártok közé, és ezzel az előbb leírt rendszer egycsapásra átalakult. Ennek ellenére látni kell, hogy a "hagyományos pártok" így is begyűjtötték a szavazatok jó kétharmadát, de inkább többet. A probléma nem a jó szereplés (bár sokakat ez is sokkolt, nejem kiváló meglátása szerint: az összes szembejövő finn panaszkodik a PS sikerére, mégis megkapták a szavazatok majdnem ötödét...), hanem a kormányalakítás.

A helyi demokráciafelfogás szerint (jól leképezve azt a tényt, hogy a választásokon relatíve kis elmozdulások vannak, és a jelentős pártok programjai viszonylag kis eltéréseket mutatnak csupán) kormányt a "nyertes pártok" alakítanak, és így lehet a népakaratot a kormányzásban érvényesíteni. Igen, jól érzékeljük, hogy a nyertes párt kifejezés nem kimondottan jól definiálható. Jelen esetben tökéletes az egyetértés abban, hogy a PS valamiféle népakaratot testesít meg, továbbá hogy a nemzeti koalíció, minthogy legnagyobb párt a parlamentben, szintén győztes. A szocdemek bejöttek másodiknak, ráadásul jobban szerepeltek, mint várható volt, ezt szintén lehet győzelemnek tekinteni. Hát ezekből kellene kormányt csinálni. Személyes véleményem szerint az egyetlen adekvát megoldás a PS kisebbségi kormánya lenne, mert mindent másképp akar csinálni, hát tessék, próbálja meg. Eddig erre az ötletemre még senki sem izgult rá. A nemzetközi érdeklődést főleg az váltja ki, hogy a PS egyértelműen a gyengébben teljesítő euroországok megsegítése ellen van. A szocdemek is inkább a bankok és befektetők elszámoltathatóságához kötnék az ilyesmit. Szóval félelem és rettegés. Különösen az látszik problematikusnak, hogy valójában szerintem a portugálok megtámogatásának meglenne a többsége a parlamentben, de a kormányban nem valószínű hogy meglesz. Meglássuk.

Mindenesetre ez a kormányalakítási hepaj valamennyire szépen világítja meg, hogy a jobb-bal, liberális-konzervatív tengely Finnországban végképp nem működik így. A konzervatívjaink (relatíve) neoliberálisak (mint minden komolyabb párt helyben) gazdaságilag egy magas újraelosztással működő jóléti állam keretei között, kulturális szempontból meg nagyrészt liberálisabbak, mint a szélsőségesnek kinevezett szdsz volt anno. A Centrum az európai liberálisokhoz tartozik, de a PS megerősödése előtt még őket lehetett leginkább értékkonzervatívnak tekinteni. A szocdemek kimondott konzervatív vonásokat is fel tudnak mutatni, miközben valamennyire dőlnek ide-oda a gazdasági liberalizmus és a hagyományos baloldali politizálás között. Az említett kereszténydemokraták persze kirívóan konzervatívak ebben a környezetben, de az ott dolgozó ismerősöm alighanem hülyét kapna, ha leszinglihordáznák, és erős feminista. A PS persze nagyon közel van ahhoz, amit a Fidesz euroszkeptikus oldala gondol, de nacionalizmusban még sokat kell tanulniuk...