Finn elnökválasztás

A finn köztársasági elnök-választás február 5-i második fordulójában Sauli Niinistö a szavazatok közel 63%-val győzött. A jobbközép Nemzeti Koalíció jelöltje immár hat éve vezette nagy fölénnyel a közvélemény kutatásokat, és ez az előny a választás közeledtével sem akart csökkenésre fordulni. Ebben az értelemben minden idők legérdektelenebb választási küzdelme zajlott. A konkrét események és eredmények azonban felborították az előzetes forgatókönyveket.
Sokan tartottak a „bázisfinneket” vezető Timo Soini sikerétől. A nemzetközi sajtóban rendszerint „igazi finnekként” megjelenő populisták a tavalyi országos választáson egy csapásra a nagy pártok közé emelkedtek, ráadásul a finn vidéket hagyományosan uraló Centrumpárt támogatását olyan mértékben megcsapolva, hogy az lényegében a középpártok közé szorult vissza. Az aggódók szerint a közvetlen elnökválasztás a karizmatikusnak tartott Soini számára lett volna kedvező. Mindezek ellenére az eleve vesztésre ítéltek csatáját a második fordulóba jutásért a 8-9%-os támogatottságú zöld párt jelöltje, Pekka Haavisto nyerte, mégpedig a betliző Soini helyett a centrumpárti Paavo Väyrynen előtt. A közszolgálati csatorna hivatalos választási szakértője úgy értelmezte a második forduló eredményét, hogy Haavistot háttere – volt polgári szolgálatos, egynemű házastársi kapcsolatban él, ráadásul nem tagja az egyháznak – akadályozta meg abban, hogy jobban megközelítse, vagy akár megverje Niinistöt. Eközben a szociáldemokraták úgy vesztették el a köztársasági elnöki pozíciót több mint harminc év után, hogy a jelöltjük az ötödik helyen végzett.
Niinistö nyomasztó előnye nyilvánvalóan már a jelöltállítás pillanatában nehézséget jelentett a rivális pártok számára. Elemzői várakozások szerint a többi jelölt megjelenésének észrevehetően apasztania kellett volna az utcahosszal vezető jobboldali jelölt támogatottságát, ez azonban nem, vagy legalábbis a vártnál kisebb mértékben történt meg. A közvetlen köztársasági elnök-választás már korábban is igazolta, a pártok támogatottsága nem feltétlenül tükröződik az eredményben (gondoljunk csak a svéd kisebbségi Elisabeth Rehnre, aki 1994-ben bejutott a második fordulóba, és ott megszerezte a szavazatok 46%-át), és most egy olyan helyzet állt elő, ahol a kis és nagy pártok jelöltjei fej-fej mellett haladtak az utolsó hétig.
A kampány a végtelenségig egyszerűsített üzenetek és a nagy rendszerességgel tartott televíziós viták ellenére az átlagpolgár számára alighanem unalmas volt. A kampánystábok is zavarban lehettek, mert a felmérések szerint a nép nem reagált semmire. Ennek következtében részben a burleszk-szerű elemek maradnak meg az utókor számára. Ezek közül mindenképpen kiemelendő Väyrynen, akinek kampánya az öniróniára (!) épült.
A kampánycsapatok nehézségei részben egy paradoxonra vezethetők vissza. Miközben Finnország (1994-ben) áttért a közvetlen választásra – korábban elektorok választottak -, az elnök jogosítványait több hullámban megnyesték. A hagyományos finn közjogi rendszert – különösen a negyedszázados Kekkonen-korszak miatt – sokszor félprezidenciális rendszerként jellemezték. A Kekkonent követő Mauno Koivisto kezdett el a parlamentarizmushoz való visszatérésről beszélni, és ő már nem élt azonos mértékben az elnöki pozíció nyújtotta lehetőségekkel. Apróbb változtatások után a 2000-ben elfogadott, a korábbi alkotmány erejű törvényeket felváltó egységes alkotmány szentesítette a politikai rendszerben lényegében végbement változást, és ugyan az elnök továbbra is „vezeti a külpolitikát a kormánnyal egyetértésben”, az elnöki jogosítványok inkább formálisnak tekinthetők és tovább szűkülnek a közeljövőben. Ennek következtében a hosszú kampány alatt olyan politikai kérdésekről kérdezték a jelölteket, amelyekre nézve elnökként szinte semmilyen befolyással nem bírnának. Bár az EU kurrens problémái rendszerint előjöttek a viták során, sőt, a legélesebb ellentéteket az erre vonatkozó kérdésekkel lehetett megmutatni a jelöltek között, valójában a megjelenített véleményeknek alig van relevanciájuk a finn EU-politika szempontjából.
Figyelemre érdemes kezdeményezése volt a kampányidőszaknak az „ifjúsági választás”, amit egy civil szervezet hívott létre, és több tízezer iskolás részvételével érdekes információkat közöl a következő években választókorúvá érő korosztályok preferenciáiról. Meglepő vagy nem, a fiatalok szavazatai kis híján egybeestek a valós választás eredményeivel. Kérdés, hogy ez a generációs kérdéssel kapcsolatban áll-e vagy sem, de a második fordulóba az a két jelölt jutott, akik hitelesen használták a közösségi oldalakat a kampányban. Haavisto azzal emelkedett ki a többi jelölt közül, hogy versenyre tudott kelni Niinistövel a facebook-oldalukat lájkolók számában. Ráadásul Haavisto kampányához a pénzt nagyrészt a közösségi oldalon adták össze. Összességében úgy látszik, két eredményes módja volt a kampányolásnak, a választókkal való informális személyes találkozások sokasága, és a közösségi oldalakon végzett kampány.
Az első forduló és a megelőző kampány értelmezésének egyik fontos eleme mindenesetre, hogy Soini és Väyrynen eredménye felfogható a hagyományos populizmus és – mondjuk így – az újpopulizmus összecsapásaként, amelyből az előbbi került ki győztesen. Ha ez így van, Soini pártjának tavalyi sikere nem a politikai irracionalizmus és az intolerancia reneszánszával, hanem a Centrumpárt vidéki támogatóinak protesztjével magyarázható. Ebben az interpretációban a párt városi liberális vezetése iránti elégedetlenségét fejezte ki így a hagyományos tábor. A populizmus két verziója közötti különbséget jól fejezte ki a jelenet, amikor Väyrynen őszinte elképedéssel magyarázta, hogy a rasszista előítélet már micsoda döbbenetes dolog.
Pártoktól függetlenül létezett elsősorban a városi képzettebb választók körében egyfajta remény, hogy az elnökválasztás a parlamenti választás második fordulója lesz, ahol Finnország bebizonyítja, hogy továbbra is a nyitottság és a tolerancia jellemzi, és ezzel lerázza magáról azt az árnyékot, amit a bázisfinnek előretörése vetett a nemzetközi megítélésre. Alighanem ezekre a várakozásokra – valamint a Rehn-jelenség emlékére – próbált apellálni a svéd kisebbségi jelölt, Eva Biaudet. Az előző elnökválasztásokon egyértelműen úgy látszott, a női jelöltnek előnye volt a férfival szemben, ebben az évben ennek semmi jele sem volt. Ráadásul Biaudet ismeretlen volt a nagyközönség előtt, némiképp körülményesen fogalmazott finnül, és ez nem vált előnyére a tévévitákban, ahol a jelölteknek egy-egy jól sikerült mondat jutott esténként. Bár a jelöltek mögött álló pártok erősen különböző támogatottsággal bírnak, a viták túlnyomó többségén mind a nyolc jelölt részt vett, a média ebből a szempontból nagyon következetes volt.
A választási eredmények több kérdést felvetnek. A szociáldemokraták évek óta gyengélkednek, a kérdés az, hogy a jelenség magyarázata a szociáldemokrácia összeurópai képtelenségére vezethető-e vissza annak vonatkozásában, hogy választ tudjon adni a jóléti állam válságára, vagy inkább a helyi szerkezetek kifáradására. A szociáldemokrata jelölt döbbenetes eredménytelensége vajon a párt további eróziójáról szól, vagy egyszerűen Lipponen korábbi pozíciója az Északi Áramlat lobbistájaként olyan tehertétel volt, amellyel nem lehetett megbirkózni? Niinistö hat évvel korábban azért pozícionálta magát a munkásság „elnökeként”, mert attól tartott, hogy jobboldali jelölt nem tud Finnországban elnökválasztást nyerni. Ebben az évben a két egyértelműen baloldalinak számító párt jelöltjei összesen kaptak tizenkét százalékot.
Bár régóta beszéd tárgya, hogy a hagyományos baloldal-jobboldal felosztás idejét múlta, és a második fordulóban valóban lényegében két liberális jelöltből lehetett választani, a választás egészét tekintve egyfajta polarizáció mégis kézzelfoghatóan megjelent. Bármily jelentős is Niinistö sikere, vagy az a tény, hogy komoly eredményt ért el a szociáldemokrata szavazók körében, a szenzáció a „Haavisto-jelenség”. Pekka Haavisto második fordulós eredménye ugyan a leggyengébb a közvetlen választások történetében, de így is ötszöröse a párt parlamenti választáson begyűjtött szavazatainak. A szexuális kisebbségek ugyan összehasonlíthatatlanul toleránsabb környezetben élnek Finnországban, mint ami Kelet-Közép-Európában felmerül, Haavisto házastársának megjelenése a kampányban valószínűleg problémát okozott a tradicionalistáknak. Bár ez magánbeszélgetésekben fontos téma volt, negatív kampányban szinte nem jelent meg. Az ellenjelölt és stábja végig igyekezett elkerülni azt a hibát, hogy erre ráerősítsen. Még Soini is meglebegtette, hogy a második fordulóban Haavistot támogatná. Talán épp ezért érezhették egyes vidéki, konzervatív-vallásos szavazók, hogy nem volt jelöltjük (ha nem a nagy hideg miatt maradt alacsony a részvétel a második fordulóban, akkor emiatt). A fő kérdés az elnökválasztás után egyrészt az, hogy ki tudja megszólítani őket, másrészt pedig az, hogy a Haavisto-jelenség megágyaz-e a Zöldek felemelkedésének a liberális értékválasztású szavazók első számú preferenciájaként.

Tuomioja és a magyar demokrácia, avagy a diplomáciai nyomás nő

Sok mindent írhattam volna, nem írtam, ma viszont leesett az alábbi cikk a Helsingin Sanomatban (hevenyészett fordítás). Szerintem a legkeményebb szöveg, ami eddig elhangzott, de még pár koki és saller, és lehet emelni a tétet.



A magyar fejlemények az EU-ban is aggodalmat keltenek, mondja Erkki Tuomioja külügyminiszter. Az EU-kabinetekben sokat beszélgettek erről, és az egyes országok médiájában a kritika hangjai magasra csaptak az utóbbi napokban.
„Most egyértelmű válasz van kialakulóban”, mondja Tuomioja.
Ő is aggódik a magyar helyzet miatt.
„Ha egy ilyen ország ilyen alkotmánnyal kérné felvételét az EU-ba, nem lehetne felvenni a tagok közé.”
Tuomioja szerint az év fordulóján életbe lépett magyar alaptörvény aggasztó módon (kb. alarming - w.á.) megváltoztatja a társadalom hatalmi viszonyait.
A központi bankban a politikusok hatalma megnövekszik. A jogrendben a főügyész kiterjedt jogokat kap. Az új háromszemélyes költségvetési bizottság a későbbi kormányok költségvetéseit is elfogadhatja vagy elvetheti, sorolja Tuomioja.

A komolyabb tisztségekbe tisztán politikai alapon lehet kinevezni embereket.

Az Európai Biztosság dolga, hogy felszólaljon (kb. felmorduljon – w.á.), ha a demokrácia veszélyben forog valamelyik tagországban, mondja Tuomioja. A Bizottság ezt még nem tette meg, de egyes biztosok már kifejezték aggodalmukat.

A francia külügyminiszter Alain Juppé is felszólította a Bizottságot, hogy viseljen gondot arra, a demokrácia megvalósul Magyarországon. Az amerikai külügyminiszter Hillary Clinton már december végén levelet írt Magyarországra.
Nem világos, hogyan tudná a Bizottság megrángatni Magyarországot (szó szerint hajrángatást adni neki, ez bizony a koki – w.á.). Hiányoznak az egyértelmű precedensek, mondja Tuomioja.

Legalábbis elsőként „politikailag” kell reagálni, vagyis kijelenteni, hogy Magyarország nem a jó úton halad.
Az esetleges szankciók később jöhetnek.
Az út végén az vár ránk, hogy ha egy tagállam megsérti a demokrácia központi elveit, akkor fent lehet-e tartani a tagságát.
Ennél kevésbé súlyos lépés az EU-támogatások befagyasztása.

Magyarország gazdasági nehézségekkel küzd, és támogató hitelekről folytatott tárgyalásokat az ősszel az IMF-fel és az EU-val. A tárgyalások megszakadtak az új központi banki törvény miatt.
A döntéshozatalt megnehezíti, hogy a politikusoknak rossz emlékei vannak Ausztria helyretételével kapcsolatosan. A jobboldali populista szabadságpárt FPÖ 1999 nyert választásokat. Ausztria ellen széles politikai bojkott alá helyezték, de nem segített.

igazfinnek, vagy mi a rénszarvaspata

A magyar sajtó ingerküszöbét is elérte a vasárnap lezajlott finn választás, és különösen annak eredménye. Nem gondolom, hogy valami gyökeresen érdekesebbet vagy fontosabbat tudnék mondani a hírekben elmondottaknál, de pár megjegyzésem lenne.

Kezdjük a névvel. Ugye a nevük ékes finnséggel "perussuomalaiset", amit én még leginkább bázisfinnek fordítanék, angolul ha jól láttam a "true finn" kifejezés van használatban, és ez fordítódik magyarra igazi finnként. Nem akarok szőrszálhasogatni, de szerintem itt vesztünk valamit. Egyrészt az igazi finn fordítás a kelleténél jobban rájátszik a valóban meglevő nacionalizmusra és bevándorlásellenességre, és emiatt félrevezető. Ráadásul telibe találja a két világháború közötti "igazfinneket" (aitosuomalaiset), amit tényleg pontosabb lenne így fordítani. Ez még mindig nem lenne baj, de az utóbbiak esetében a név jól fedi a mozgalom ideológiáját (szagát, indulatait és elképzeléseit). Aito valami olyasmit jelent, hogy eredeti, igazi, nem hamisítvány, és a szándék nyilván annak kifejezése volt, hogy az összes nacionalistával szemben nem holmi kétnyelvű országot képzeltek el, hanem valódi Finnországot, ahol a finn nyelvűek diktálnak.

A névügyben tehát a lényeges elem a tartalom, és ehhez kapcsolódik a bajom az olvasott hírekkel, itt-ott állandó díszítő jelzőként jelenik meg a "nacionalista", ami nem tűnik kimondottan szabatosnak ebben a környezetben. Tehát röviden, szerintem a bázisfinneket (innentől PS) belemosni az európai szélsőjobba tévedés, mert (egyelőre) más minőség. Vannak, akik sírnak a finn demokrácia végén, de szerintem ez tévedés. Viszont afelől semmi kétségem, hogy annak a finn pártrendszernek és politikai kultúrának, amit eddig ismertünk, jó eséllyel vége.

Na de vissza a sommás elnevezésekhez, próbálnék két szót mondani a PS ideológiájáról. Amint azt valamelyik felkészültebb sajtótermék írja is, a PS egyenesen a finn populizmusból nőtt ki, konkrétan a Finn Vidék Pártja (financiális) csődje után. A hagyományos finn populizmus leginkább elitellenességre, városellenességre és hasonló jelentős "anti-" eszmékre épült, legnagyobb eredményét az 1970-es választáson érte el, akkor 18 képviselőjük volt a 200 fős parlamentben. Van is egy korabeli könyvem, ami a "sokkválasztás" címet viseli. jelentős hasonlóságot látok a két szituáció között (meg egy csomó lényeges különbséget). Na már most szerintem nagyon fontos látni, hogy a PS programjába és ideológiájába (a természetes és a körülményeket tekintve "érthető" euroszkepszis és bevándorlásellensség mellé) megérkezett a nagyon hagyományos, kelet-(közép)-európai típusú nacionalizmus (kalevalával és a posztmodern művészet elutasításával), ami olyan elegyet alkot, amelyre a magamfajta finnyásan elhúzza az orrát, de hogy ennek milyen szerepe van a párt népszerűségében, és milyen mértékben fogja egyáltalán befolyásolni a politikáját a jövőben, azt nem nagyon lehet tudni. Akárhogy is, hiba a ebből a nacionalista elemet kiemelni, mert nem írja le azt az ideológiai katyvaszt, ami a párt jellemzője.

Mégis, katyvasz ide katyvasz oda, vitathatatlanul jellegzetes vonásai vannak a PS-ideológiának (azzal a kitétellel, hogy jóég tudja, hogy ezt az ideológiát kik vallják magukénak, van-e bárki is, aki mondjuk a választási program elemeivel teljességében egyetért, a párt új parlamenti képvieselői nagyrészt homo novusként csöppennek bele az ügyekbe, és aligha fárasztották a fejüket mindeddig politikai eszmék értékelésével) kezdve az abortusz, a halálbüntetés stb. kérdésén folytatva az egyneműek házasságának problematikájával. Ezek máshol állandó vitatémák, Finnországban azt lehetett hinni, hogy nyugvópontra jutottak. Két vonatkozó információ, bár nem kimondottan lényegesek, de sokatmondók, a PS elnöke, Soini áttért a római katolikus vallásra, és az első komolyabb sikerüket, amelynek eredményeként Soini MEP lett, a kereszténydemokratákkal karöltve érték el. A különbség annyi, hogy a KD:k a buzizáson kívül nem sokat tudtak felmutatni (arra büszkék), és megmaradtak annál a néhány százaléknál, amit meg is szoktak kapni.

Talán pár szót megérdemel az a kérdés, hogy mit is jelent a PS eredménye konkrétan a politikában. Finnországban emberemlékezet óta (1906-os a parlamenti reform, azóta lényegét tekintve változatlan a választási rendszer) listás, arányos szavazás van, az országot megyényi választókörzetekre osztják, a pártlisták ezeken belül versenyeznek, a mandátumokat a d'Hondt rendszer szerint osztják, mint nálunk pl. a megyei listák esetében. A rendszer további fontos eleme, hogy a választó konkrétan személyre szavaz, de a személyre leadott szavazat a pártlistát (konkrétan választási szövetségről beszél a szöveg, ha jól emlékszem, tehát nem szükségszerűen párté a lista, és nem szükségszerűen egy párté) gyarapítja, a listán belül viszont a jelöltek a rájuk leadott szavazatok száma alapján kapnak helyet. Na most, nyilván több tényező miatt, de részben alighanem a választási rendszer eredményeként is, a finn pértrendszer viszonylag tagolt, és immár évtizedek óta (a "konzervatívok" - a mi fogalmaink szerint virtigli liberális párt - megerősödése és a kommunisták visszaesése óta) három nagy párt, a szocdem, a centrum és a nemzeti koalíció (az említett konzervatívok) egymáshoz viszonyított eredménye alapján alakulnak kormányok. Fontosabb döntéseket nagyon széles konszenzussal hoznak meg, és teszem azt egy oktatási reform ideológiamentesen, kiszámítható módon megy végbe. Ebben apró változást talán az előző kormányzat hozott, amennyiben jobboldalinak tekintette magát, nyilván bizonyos kommunikációs előnyöket remélve ettől, de részben tartalmi elemekre is utalva. A három nagy párt a szavazatoknak kb. 2/3-át, 3/4-ét beszedte minden választáson, attól függően, hogy melyik kettő állt legjobban, aszerint alakítottak kormányt kiegészülve 7-10 százalékos középpártokkal, és 5% alatti kispártokkal. Na már most a PS falat rengető sikere (lábjegyzet: nem lehetett pontosan mérni, mi lesz, csak azt lehetett látni, hogy nagyon másképp lesz, mint szokott, ezért mindenki találgatta, hogy a PS mért népszerűsége milyen mértékben konvertálódik szavazatokká, és Soini a vonatkozó kérdésekre azt mondta, azt várja, hogy nagy "jytky" lesz. ezzel elkerülte, hogy valamit mondani kelljen konkrétan arról, hogy mit vár. Valamennyire megnyugtatott, hogy egy szakértő kolléga sem tudta, mi a jytky, de valamelyik hozzászóló megírta kommentben, hogy melyik nyelvjárásban használják kb. "dörgés, robbanás" értelemben a szót, de mindenképpen nyelvújításról van szó. Van olyan jó, mint bármelyik dakota mondás, és ráadásul jól illeszkedik a hagyományos populizmus "népies" vonásaihoz) konkrétan azt jelenti, hogy miközben az összes többi párt rontott a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest, ők 15%-ot javítva egyből felugrottak a nagy pártok közé, és ezzel az előbb leírt rendszer egycsapásra átalakult. Ennek ellenére látni kell, hogy a "hagyományos pártok" így is begyűjtötték a szavazatok jó kétharmadát, de inkább többet. A probléma nem a jó szereplés (bár sokakat ez is sokkolt, nejem kiváló meglátása szerint: az összes szembejövő finn panaszkodik a PS sikerére, mégis megkapták a szavazatok majdnem ötödét...), hanem a kormányalakítás.

A helyi demokráciafelfogás szerint (jól leképezve azt a tényt, hogy a választásokon relatíve kis elmozdulások vannak, és a jelentős pártok programjai viszonylag kis eltéréseket mutatnak csupán) kormányt a "nyertes pártok" alakítanak, és így lehet a népakaratot a kormányzásban érvényesíteni. Igen, jól érzékeljük, hogy a nyertes párt kifejezés nem kimondottan jól definiálható. Jelen esetben tökéletes az egyetértés abban, hogy a PS valamiféle népakaratot testesít meg, továbbá hogy a nemzeti koalíció, minthogy legnagyobb párt a parlamentben, szintén győztes. A szocdemek bejöttek másodiknak, ráadásul jobban szerepeltek, mint várható volt, ezt szintén lehet győzelemnek tekinteni. Hát ezekből kellene kormányt csinálni. Személyes véleményem szerint az egyetlen adekvát megoldás a PS kisebbségi kormánya lenne, mert mindent másképp akar csinálni, hát tessék, próbálja meg. Eddig erre az ötletemre még senki sem izgult rá. A nemzetközi érdeklődést főleg az váltja ki, hogy a PS egyértelműen a gyengébben teljesítő euroországok megsegítése ellen van. A szocdemek is inkább a bankok és befektetők elszámoltathatóságához kötnék az ilyesmit. Szóval félelem és rettegés. Különösen az látszik problematikusnak, hogy valójában szerintem a portugálok megtámogatásának meglenne a többsége a parlamentben, de a kormányban nem valószínű hogy meglesz. Meglássuk.

Mindenesetre ez a kormányalakítási hepaj valamennyire szépen világítja meg, hogy a jobb-bal, liberális-konzervatív tengely Finnországban végképp nem működik így. A konzervatívjaink (relatíve) neoliberálisak (mint minden komolyabb párt helyben) gazdaságilag egy magas újraelosztással működő jóléti állam keretei között, kulturális szempontból meg nagyrészt liberálisabbak, mint a szélsőségesnek kinevezett szdsz volt anno. A Centrum az európai liberálisokhoz tartozik, de a PS megerősödése előtt még őket lehetett leginkább értékkonzervatívnak tekinteni. A szocdemek kimondott konzervatív vonásokat is fel tudnak mutatni, miközben valamennyire dőlnek ide-oda a gazdasági liberalizmus és a hagyományos baloldali politizálás között. Az említett kereszténydemokraták persze kirívóan konzervatívak ebben a környezetben, de az ott dolgozó ismerősöm alighanem hülyét kapna, ha leszinglihordáznák, és erős feminista. A PS persze nagyon közel van ahhoz, amit a Fidesz euroszkeptikus oldala gondol, de nacionalizmusban még sokat kell tanulniuk...

Költözés

Látom, annak idején ott ragadtam le, hogy Tarlós (azóta főpolgármester) István élénk szavakkal számolt be arról, hogy mekkora hazugság, hogy Európában a nagyvárosi közlekedést állami támogatásból intéznék, én meg elmeséltem, hogy mekkora hazugság az, hogy Helsinkiben nem közpénzből dotálnák a közösségi közlekedést. A történetet szépen lekerekíti, hogy a főpolgármester bejelentette, hogy jelentős állami támogatás nélkül a BKV csődbe fog menni.
Bő egy éves csend után viszont ismét van komolyan vehető apropója a blogírásnak, tudniillik, mint az életünket valamennyire nyomonkövetők pontosan tudják, áttettük székhelyünket Helsinkibe, méghozzá hosszabb időre. Könnyek közt otthagytuk a gellérthegyi albérletet, felpakoltunk és kijöttünk. Persze mindez nem ment ilyen gyorsan és könnyedén. Különböző feladatokat kellett megoldani indulás előtt, közben és után. Ezek között a holmink össze- és szétpakolása aszerint, hogy sürgősen kelleni fog itt kint, ráér később, illetve nem tudjuk kihozni, nos, nem ez volt a legkínosabb, pedig képzelhetitek. Intéztünk mindenféle papírokat, szerettünk volna intézni mindenféle papírokat, de sikertelenül, továbbá őrült módjára fénymásoltam különböző levéltárakban mindenféle anyagokat, de ennek a részleteit fedje jótékony homály. Az egész olyan rohanásnak tűnt, hogy egyszer majd csak nagy, zavaros kváznak tűnik az egész visszagondolva, de most még sajnos a legkülönbözőbb elemei élnek bennem roppant élesen...
Talána legtöbb gond az autó kapcsán állt elő, ezzel kapcsolatos a kedvenc jelenetem. Beszéltem telefonon a biztosítóval, ahol mondták, hogy egyetlen helyen lehet személyesen ügyet intézni, az pedig Dózsa György út 17. Én fel is írtam ügyesen, majd otthonfelejtettem szintén ügyesen, és estefele szépen elmetróztam a Lehel térig, mondván, hogy majd megtalálom, emlékeztem, hogy D. Gy. 15, vagy valami ilyesmi. Nos, az egy foghíjtelek a piac mellett, és ezért egy darabig álldigáltam a havasesőben és néztem a 17-es szám bejáratait (ott minden házszám egy hosszú saroknyi...), de semmi egyértelmű feliratot nem láttam. Na de sebaj, bementem a csarnok kapuja alá, hogy legalább ne ázzak, és felhívtam a biztosítót. Kérdeztem, hogy Dózsa Gy. hányas szám is az ügyfélszolgálat, amire a hölgy visszakérdezett, hogy de uram, melyik városban van. Erre türelmesen elmagyaráztam, hogy Budapestről lenne szó, és hogy a kollégájával mit beszéltem. Újabb kérdés, hogy biztosan az ő biztosítójukat hívtam-e, és nem valamelyik másikat, ugyanis ők levelező biztosító, és nincs ügyfélszolgálatuk sehol. Miután alaposan ki lettem oktatva, és láttam, hogy nem jutunk dűlőre, kénytelen voltam beismerni, hogy aznap már nem jutok tovább. Pár nappal később elmentem, alaposabban megnéztem a D. Gy. út 17-et és megtaláltam az ügyfélszolgálatot, ahol nagyon csodálkoztak a történetemen.
Az autó egyébként főleg azért szép történet, mert egyrészt a finn állam nem viseli el, hogy az ember fél évnél tovább idegen rendszámmal furikázzon az országban (és azt se szeretik, ha az ember fél év bentlakás után jön rá, hogy neki autója is van), mégpedig a rendkívül magas regisztrációs adó miatt (ez egy külön bejegyzést igényelne), másrész pedig a magyar biztosításszabályozás nem kimondottan arra az esetre van kitalálva, amikor az ember ki szándékozik vinni az autóját az országból és máshol akarja regisztrálni. Amúgy bárhol ügyet próbáltam inézni, őszintén elbizonytalanodtak azzal kapcsolatosan, hogy ilyenkor mi a teendő. Erről most ennyit. A konkrét költözés aztán kellemes három napos autóutat jelentett Travemündéig, ahonnan hajóval jöttünk át Helsinkibe. Kicsit aggasztó volt a hóhelyzet, többen óva intettek minket attól, hogy elinduljunk, de összességében nagyon szép utunk volt. És a Harry Potter német moziban, német szinkronizálással Lübeckben (éjfélig nem lehetett felmenni a hajóra, el kellett ütnünk valamivel az időt) olyan élmény volt, amit kár lett volna kihagyni.
Igazándiból a sztori lényege úgyis az, hogy mi történik velünk Finnországban, úgyhogy majd onnan folytatom.

A frakcióvezető esete a helsinki tömegközlekedéssel, avagy a messziről jött ember milyen messziről is jön?

Már megint nem írtam hónapok óta (őszintén megmondom, magam sem tudom, mikor írtam utoljára), és megint az a helyzet, hogy rengeteg a dolgom, ezért éppen most a legkevésbé racionális, hogy blogoljak. Van viszont több pihenő, félbehagyott bejegyzésem.

Hanem azonban, a napokban - hazafele tartván - szerencsém volt az inforádió arénájában Tarlós István fővárosi frakcióvezetőt hallgatni. Arra nem terjeszkednék ki, hogy mennyire zavaros dolgokat mondott arról, hogy ő akkor most a Fidesz következő főpolgármester-jelöltje vagy nem-e, sőt, egy picit megkérdőjelezte az újságíró lehetőségét és jogát, hogy egy ilyen kérdésben tőle választ várjon, de mondom, bármennyire is tanulságos beszélgetésfoszlányról van is szó, nem tartozik semmilyen módon a blog tematikájába.

Elmesélte viszont, hogy járt Varsóban és Helsinkiben, ahol neki a helyi főpolgármesterek cáfolták, hogy a közöségi közlekedés fenntartásában állami pénz szerepet játszana, ellentétben azzal, ami a fővárosi kommunkációban állandóan hallható. Úgymond, nagy félretájékoztatási machinációt leplezett le ezeken a látogatásokon. Engem természetesen a varsói eset kevésbé érdekel, kicsit körülnéztem Helsinki kapcsán. Fordítanék először is egy hírt egy finn oldalról:

A tömegközlekedés támogatása alacsony mértékű az YTV-területen (Pääkaupungin Yhteistyövaltuuskunta: Fővárosi Együttműködési Bizottság - kb. A fővárosi agglomeráció városainak közös szerve.)

A főváros és környéke közlekedése lényegesen kevesebb támogatásban részesül, mint az európai metropolis-területek általában. Az információ az európai metropolisok tömegközlekedési szervezete, az Emta felméréséből származik.

Az YTV-terület négy városa, azaz Helsinki, Espoo, Vantaa és Kauniainen tömegközlekedése működési kiadásaiból 44%-ot fednek le a városok támogatásával. A többi részt az utasok fizetik jegyek/bérletek formájában.

Az Emta barométerében szereplő metropolis-területek esetében a társadalmi hozzájárulás átlagosan 52%, vagyis a bő fele a kiadásoknak. Az információk 2004-re érvényesek.

A legtöbb metropolis-területen, és különösen a fővárosokban az állam viszi a fő felelősséget a tömegközelekedés szubvencionálásában. A finn főváros-környék kivétel, mert ott a közpénzből fizetett támogatást a város biztosítja.

Helsinki belső közlekedésében a közpénzből fizetett támogatás közel 50%, Espoo, Kauniainen és Vantaa esetében afölött van. Az YTV-városok közötti regionális vonalak esetében a szubvenció kb. 30%. Az YTV-terület tömegközlekedése összeadva a szubvenció bő 40%. A közpénzből származó támogatás az európai városok esetében jelentősen változik. A legmagasabb Ansterdamban, Párizsban és Prágában. Ezen városok mindegyikében a társadalmi szubvenció több mint 60%-a a működési kiadásoknak.

Az YTV-területtel megegyező nagyságrendű a tömegközlekedés támogatása Londonban és Sevillában. Oslóban a szubvenció mintegy 38%. A legalacsonyabb támogatási érték, 21%, Cadiz metropolis-területén találhatóü Spanyolországban.

Stockholm területén a tömegközlekedés szubvenciója kereken a fele a működési kiadásoknak. 50% fölött van egyebek között Barcelonában, Brüsszelben, Madridban, Lyonban és Valenciában.

Az Emta barométerében 24 európai metropolis-terület volt, az infromációk 2004-ből származnak.

Természetesen a fenti szöveg pontos értelmezéséhez tudni kellene, hogy hol mit számolnak "működési kiadásnak", továbbá az sem mindegy, hogy a szubvencionálás milyen formában történik. De a jelen szempontból ezeknek a kérdéseknek nincs jelentősége. Semmi kétségem sincs afelől, hogy Tarlós frakcióvezető valóban feltett egy ilyen kérdést, és biztos, hogy erre választ is kapott, hát persze. Azért kiváncsi lennék rá, hogy ezek a szavak milyen nyelven hangzottak el, és pontosan hogy hangzottak. Két dolog azonban a fenti szövegből világos. Az egyik, hogy egyrészt a városi tömegközlekedés egész Európában szubvencionális alapon működik, erre nézve vannak felmérések, amelyek nyilván a főváros legnagyobb frakciója vezetősége számára is elérhetők, és hogy ezek ugyan esetenként változók, de nem egy lehetetlenül széles sávban mozognak. Az is világos, hogy egy több országra vonatkozó felmérés adatait nem lehet egyetlen példával semmissé tenni, ezt még a megfelelő indulat és a szokásos inszinuációk bedobása sem teszi lehetővé. A másik, hogy formailag lehet igaznak tekinteni az állítást, hogy Helsinkiben nem állami támogatással tartják fent a tömegközlekedést (amúgy a buszközlekedés azt hiszem magánkézben van, de ennek utána kéne nézni pontosan), de adófizetői szempontból korlátozott jelentősége van annak, hogy melyik közösségi zsebből fizetik - Finnországban amúgy a községek/városok (van belőlük összesen kevesebb, mint Magyarországon város) finanszírozása másmilyen. Mindenesetre azóta is minden évben, a jegybevételekkel többé-kevésbé megegyező nagyságú "tarifatámogatást" nyújt a város a közlekedési vállalatnak.

Az a kérdés (a régi dilemma szerint), hogy Budapest esélyes következő főpolgármestere vajon tájékozatlanul megy tárgyalni más fővárosokba, vagy netán hiányos információkat tár a köz elé (azt, hogy esetleg nem bontaná ki az igazság minden elemét, azt fel sem tételezem).

maga csúnya

Úgy érzem, valamivel könnyítenem kell a tegnapi blogbejegyzésemet, szerintem túlzott mértékben magán viseli kedélyállapotom jellemzőit. Azóta a inforadio végképp kihúzta nálam a gyufát, el vagyok rajtuk képedve, tényleg nem tudom, mit gondolnak. De ennek itt most nincs helye.

Puffogásom másik frekventált kiváltóján (bizonyos sajtótermékeket egyáltalán nem olvasok, ezek felsorolásától eltekintek), a zindexen olvastam ma egy tudósítást a Manchester United és a Newcastle meccséről (http://sportgeza.hu/futball/2009/03/05/1255517/). Ugyan a sportgéza éppen az utóbbi napokban lavírozta magát egész bravúrosan olyan helyzetbe, hogy kénytelen volt hosszasan mosakodni (http://sportgeza.hu/sport/marodiaklistaja/2009/02/25/hogyan_valt_szavay_agnes_teniszturistava_/ volt az eredeti post, amit először némi javítgatás http://sportgeza.hu/tenisz/blog/2009/02/26/arn_haralmas_meccsen_kapott_ki_venus_williamstol/ , és végül - felteszem, hogy némi fenyegetés, de legalábbis határozott felszólítás eredményeképp - http://sportgeza.hu/sport/marodiaklistaja/2009/03/03/1254843/ helyreigazítás követett. Én azt hiszem, hogy ez így kínos.

Na de semmi ilyen kifogás nincs a focihírrel kapcsolatban, ellenben egy apró részlet elgondolkodtatott. Ti. a magyar újságíró úgy értékeli a szópárbajt (“Your style of football is s**t". “Well you are ugly"!), hogy "ilyet általában a grundon lehet hallani, tízévesektől". Leellenőriztem, ezt nem a Sun gondolta így, hanem az index, és szerintem itt egy tévedés van. Véleményem szerint a valóban gyerekesnek ható "ti szarul játszotok" felvetésre a Newcastle védője kitűnő riposzttal válaszolt.

Biztosan mások számára is ismert a "Dehát ön részeg" "Maga meg csúnya, és én holnapra kijózanodom" - anekdota. Az ilyenekről nehéz komolyabb kutatás nélkül biztosra mondani, hogy honnan származnak, álítólag ezt Churchill mondta egy Bessie Braddock nevű hölgynek. Az illető egyébként angol baloldali politikus volt, sokszoros képviselő, aktív szakszervezeti munkás és a liverpooli helyi politikában is jelentős szerepet játszott.

Egyszóval, és ha feltételezésem helyes, akkor itt egy frappáns parafrázisról van szó, és éppen Cristiano Ronaldo kevéssé szofisztikált felütésére adott ironikus válasz. Ebben az esetben pedig a Sunból fordított tudósításhoz adott értékelés, bár biztos hozzátesz az eredetihez, gyökeres félreértésen alakul:)

izgatás

Sok-sok évvel ezelőtt volt szereném Istóczy Győzővel, a magyar politikai antiszemitizmus atyjával foglalkozni, nem is keveset. Ezzel nem foglalkoznék sokat, bár sok érdekes és fontos dolog elmondható lenne ennek kapcsán. Csak azért rángatom ide szakállánál fogva a jó öreg Győzőt, mert ugye az 1878-as btk-ban létezett a felekezet elleni izgatás tényállása. Győzőnk egyik fő tevékenysége éppen az volt, hogy elmagyarázza, ő nem felekezet ellen izgat (tehát nem tesz semmi büntethetőt). A mai magyar gyakorlat, amely szerint ki kellene tudni mutatni a gyűlöletkeltés és a rasszista erőszak közötti közvetlen összefüggést, szerény megítélésem szerint nevetséges, komolytalan, álszent és káros. Ehhez jön még kedvencem, a magyar sajtó, amely elöljár az "izgatás" popularizálásában és relativizálásában.
Különösen tetszetős, hogy (bocsánat az általánosításért) a szociálpszichológiai ismeretek teljes hiánya jellemzi a magas újságírótársadalmat és a nem szakmabeli közvéleményt egyaránt. Ezt azért említem itt, mert éppen ma hallgattam az egyébként szinte az egyetlen számomra értelmezhető módon működő szeriőz sajtóorgánum, névleg az inforádió egyik "hírét", ami már önmagában is kellemetlen élmény volt, de aztán még el is olvashattam a honlapjukon. Rémes. Nem elég, hogy a riporter nyilvánvaló butaságokat kérdez, de sikerült egy olyan lead-del ellátni a riportot, amit aztán a szöveg tételesen cáfol (ha valakinek kedvet csináltam hozzá, itt lesz: http://www.inforadio.hu/hir/belfold/hir-261388 ). Ennyit a puffogásról, felhúztam magam de rendesen ma máson is, elnézést.
Na most találtam én a finn bulvársajtóban egy hírt tegnap, amely egy önkormányzati képviselő viselt dolgaival, jelesül az ellene kezdeményezett büntetőper (népcsoport elleni izgatás) kapcsán született. Nem tudom, sikerül-e eléggé hangsúlyozni, hogy bulvárlapról van szó.
Olavi Mäenpää már korábban is kapott büntetést, mégpedig ha jól értem a blogjában leírt gondolataiért, összesen 41 napot ült börtönben. A kedden tárgyalt ügy két évvel ezelőttre megy vissza, amikoris a közszolgálati az apró pártoknak szervezett megjelenési lehetőséget a tévében, és egyenesben közvetített vita során (mint a "finn népi kékfehérek" képviselője - én se hallottam még róluk, de vicces) modott olyasmiket, amelynek eredményeként a kisebbségi "ombudsman" (nyilván megérne egy összehasonlítást a jogi szabályozás, de nem itt és nem most) feljelentése alapján az ügyészség eljárt.
Na de mi az érdekes. Szerintem érdekes, hogy a bulvárújság nem használja ki a lehetőséget arra, hogy elcsámcsogjon a konkrét kifejezéseken. Igaz, idézi a "szemétnép" kifejezést, de nem pontosítja, kikre vonatkoztatva hangzott el, és csak annyiban jelenik meg a kevéssé pallérozott Olavi szómenése, amennyiben a vád jellemzéséhez szükséges. A vád két pontra koncentrál, egyrészt az ügyész úgy ítéli meg, hogy a tényállás megvalósult "egész embercsoportok bűnözövé és a szociális biztonsággal (magyarul segélyek) visszaélőkké általánosításával" (elnézést a csúf mondatért, próbáltam megőrizni az erdetit), másrészt Olavink felvetette, hogy saját kezébe venné az igazságtételt (ide kellett neki a szemétnép). A vádat képviselő ügyész szerint nem kritikáról van itt szó, hanem gyűlöletbeszédről (megvallom, én itt találkoztam először a finnben a kifejezéssel). Mäenpää szándéka az volt, hogy másokban is olyan gyűlöletet ébresszen egyes népcsoportok iránt, amit ő is érez. Képzeljük el ezeket az érveket Magyarországon...
Meglátjuk, hogyan ítél a bíróság. A vádlott természetesen arra hivatkozik, hogy "normális politikai vitát folytatott", és az ügyész is jelzi, hogy egy választási beszéd a a szólásszabadság kitüntetett területe, ezeket kell a bíróságnak mérlegelnie. Ezzel együtt ez egy olyan környezet, ahol kimondjuk, hogy az általánosítás az egyszerűen tájékozatlanság és köznapi bunkóság és nem pedig releváns megközelítése bonyolult társadalmi problémáknak. Bizony, egy ilyen nyilvánosságban egyes "közírók" és "közszereplők", akik nálunk jól élnek és jól megélnek, labdába sem rughatnának, és még az elítélés veszélye is fenyegetné őket. Haj, boldog világ.