Publius Hungaricus

A mai indexen belakadtam a címben említett szerző hosszú írásába. Mondom, írásába, mert a műfaja számomra kétséges, de legalábbis nem magától értetődő. Sok mindenben egyetértek egyébként vele, a szívemből beszél, de több ponton mást gondolok a világról. A fontos nem ez. Egyébként itt olvasható:

http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud2


Itt persze eszemben sincs az egész szöveget értékelni, sok energia, idő (és persze toll meg tinta) kellene hozzá. Egyetlen bekezdés érdekel, mégpedig ez:

Megannyi példa van olyan nemzetekre, amelyek képesek voltak kilépni káros szabályaik, szokásaik, normáik szorításából. Az írek közel két évszázad nyomorúságát és hanyatlását rázták le magukról az elmúlt huszonöt évben, a finnek egy még hosszabb ideig tartó gyarmati és félgyarmati lét okozta szellemi rabszolgaságból emelkedtek fel alig egy emberöltő alatt. Az ezígy-ből való kitörés természetesen lehetséges.

Az egy dolog, hogy bár biztosan tudnám osztani a szerző optimizmusát. Hajlok arra, hogy "szabályok, szokások és normák" nem eleve elrendeltek, hanem igenis temporálisak, és történelmi léptékkel mérve gyorsan változnak. Nem látom tehát elkerülhetetlennek pl. Magyarország kulturális kettészakadottságát, ellenkezőleg, én azt nagy pénzzel és nagyon sok energiával, mesterségesen előállítottnak látom. Hiába lehet különböző előképeket találni (kuruc-labanc, meg népies-urbánus), a történeti meghatározottságra, vagy esetleg a többszázéves múltra vonatkozó állítás szerintem egyértelműen tarthatatlan. Zavarban vagyok azonban mutyi-ügyben, valamint tudatlanság és önelégültség ügyében. Gyanús, hogy Petőfi, Széchenyi, Mikszáth, Ady -és a sor jelentősen folytatható - nagyon hasonlókat írtak. Ebben az értelemben bizony Publius Hungaricus szövege nem tűnik másnak, mint egy jó összetevőkkel felmelegített, de nagyon hagyományos periféria-siralomnak, különösen, hogy éppen a kilábalásra vonatkozó javaslatai tűnnek fel a legkevésbé jó lendülettel írtaknak számomra. Persze az optimizmus fontos dolog.
De valójában nem erről akartam írni, azért ez talán mélyebb megfontolást követelne, mint amennyire az előbbi bekezdésben futotta. Természetesen a finn utalás provokálta ki belőlem a bejegyzést, de még mielőtt arra térnék, egy apróság. Ha jól értem, Publius Hungaricus alighanem humán értelmiségi, de még inkább egyetemi oktató, akinek az inkognitóját az Index óvja. Érdekes játék lenne bizonyos utalásokból összerakni, ki is lehet a név mögött. Ilyen elszólás ez a félgyarmati lét. Olyan Berend T.-Ránki szaga van, hogy hujjaj. Nem mondom, hogy ebből követketetéseket lehet levonni, de sok ilyenből el lehetne szórakozni a kirakóssal.
Engem persze az érdekel, hogy Finnország említése az adott környezetben megállja-e a helyét. Maga a megfogalmazás nagyon tetszik, hosszasan ízlelgettem. Gyarmati, félgyarmati lét, és még ráadásul szellemi rabszolgaság. Csak tippelni tudok arra, hogy mire gondolhat a becses szerző.
Kezdjük a léttel (hátha megelőzte a tudatot). A mai Finnország a ködbe vesző államszervezet-előttiségtől kezdve 1809-ig Svédországhoz tartozott, az öblön túli területként, de a területén lévő tartományok semmiféle hátrányt sem szenvedtek a többi tartományhoz képest, hacsak a központtól való távolságot nem tekintjük ilyennek. 1809-1917 között Finnország már valamilyen értelemben autonóm nagyhercegségként a cári birodalom része volt. A kérdés első körben az, hogy ez mennyiben tekinthető gyarmati, félgyarmati sornak.
Ami a dolog svéd részét illeti, nehezen értelmezhető az ügy. A gazdaság szempontjából aligha van értelme, nem ez volt a rendszer logikája. Kulturális avagy állami értelemben nem látjuk magunk előtt azt a finn nemzetet, amelyik nézőpontjából egy másik államba tagozódás önmagában gyarmati létként lett volna értelmezhető. Korabeli panasszavunk ilyesmire legjobb tudomásom szerint nincs. Hasonló se. Az orosz uralom korszaka már esetleg közelebb jöhet ehhez az értelmezéshez. Itt már találunk panaszokat a korszakból, sőt, van olyan finn törtélmi narratíva, amely a finn nemzet születését az orosz elnyomással szembeni harcként írja le. Érdekes viszont, hogy ezek mikor születtek. Az előbbiek ugyanis inkább a korszak végén, sőt, legvégén, tehát már a huszadik században, az utóbbiak pedig a két világháború között voltak jellemzők. Nem véletlenül. A mai történetírás (de legalábbis egy része) hajlik arra, hogy az orosz hatást nem az öröktől fogva élvezett jogok elbitorlására irányuló kísérletként, hanem ugyanezen "jogok" öntudatlan megteremtéseként értékelje. Ami azt illeti, orosz gyarmatosításról akár gazdasági akár kulturális értelemben macerás beszélni, mert hogy nyoma sem található. Inkább ellenkezőleg. A cári hatalom igen széles lehetőséget hagyott a finn kultúra megteremtésére és fejlesztésére, miközben a finn gazdaság restrikciók nélkül élvezhette a hatalmas birodalmi piac áldásait. A századfordulóra a birodalmi orosz nacionalizmus megerősödésének eredményeként megjelentek a finn különállás felszámolására vonatkozó kísérletek, amiket aztán lehetett retrospektíve állandó leigázásnak leírni, de ez nem tárgyszerű.
A "szellemi rabszolgaság" viszont annyira gyönyörű, hogy a "ruszkigyűlölet" legjelesebb ideológusai is megirígyelték volna annak idején. Ha Publius Hungaricus fejében a századfordulós kampány különböző nyomai keltették ezt a képet (fél Európa felszólalt a szegény elnyomott finn nép érdekében, amely - hogy Závodszky Géza örökbecsű mondatát idézzük - a Baltikummal együtt az orosz medve talpa alatt nyögött), akkor a derék finn értelmiségiek jó munkát végeztek...

sorrend

Már megint eltűntem, de ez az október valahogy macerás volt. Most mit lehet tenni. Több mindenről szerettem volna írni, de valahogy a torkomon akadt. Így volt ez a Mozart requiem koncerttel, a Verdiről most inkább nem beszélve. Ezekre most spongyát. Lenne egy csomó minden más is. Nyilván adott esetben fontosabbak, mint amihez most fogok hozzányúlni, de felgerjedt szittya vérem. Úgy is mondhatnám, hogy tele vele a hócipőm, ahogy a magyar sajtó bizonyos egyébként nagyon szimpla dolgokat tálal. Az apropó a Világgazdasági Fórum aktuális versenyképességi jelentése/listája, amelyről volt szerencsém olvasni először a finn sajtóban, aztán jött az Index. Kezdjük az utóbbin. A hír címe, hogy "Nagyot romlott a versenyképeségünk". A lead szerint az Egyesült Államok továbbra is első, a térség országai általában rontottak, Magyarország pedig hat helyet rontva kikerült az első harmadból. Én ekkor már a finn hírből több mindent tudtam ami innen kimaradt. Nyilván itt fontosabb volt, hogy Finnország hosszan első volt a ragsorban, és most visszaesett a másodikról a hatodik helyre. Ebből messzemenő következtetéseket a hír írója nem vont le, viszont megkérdezett egy szakembert, aki felvilágosította, hogy ebben az évben más módszertannal számoltak. Belinkelték továbbá az intézmény honlapját, ahol az információk elérhetők. Valami miatt az volt a benyomásom, hogy a finn közszolgálati jobban teljesített, mint az MTI, ami alapján az index írt, és hogy használható információt kaptam a hír elolvasásával. Na de mi a helyzet az indexszel? A VF honlapján található információ kétség kívül félrevezető, hiszen a kutatás vezetője azt nyilatkozza, az Egyesült Államok megerősítette vezető helyét a legversenyképesebb gazdaságként, holott tavaly hatodik volt. Ezzel együtt én úgy képzelem, picit utána lehetett volna nézni. Talán felesleges úgy címmel ellátni egy ilyen hírt, hogy "nagyot romlott a versenyképességünk", mielőtt tisztázzuk, hogy mit is jelent a VF indexe, hogy azt mikor hogy számoják, és az éves sorok összehasonlíthatók-e. A válasz persze nem, és nemcsak a módszertani váltás miatt. Az állítás, hogy kiestünk az első harmadból, szorosan véve helytálló, de átnézve az utóbbi hat-hét év listáit, pici hazánk szinte minden évben "rontott", miközben egyre több országot vettek számításba. 2001-ben 75 ország szerepelt a rangsorban, most 131. Ha az MTI és az index kedvéért százas listára vetítjük az összes helyezést, akkor 33-nál jobb eredmény az első harmadba tesz minket, annál rosszabb azon kívülre. Ezen az alapon két évben, 2003-ban és 2006-ban voltunk egyharmadon belül (a magyar gazdaság versenyképességének két nagy éve, ránézésre is nyilvánvaló...), legkíjebb 2002-ben és 2004-ben voltunk. Ha komolyan vennénk ezt az egészet, ugyanilyen határozottsággal mondhatnánk, hogy a magyar versenyképesség visszaesett a 2001-es szintre.
A jelentés értő olvasásával biztos nyerhető belőle érdekes információ, de a lista önmagában csak sarlatánkodásra alkalmas. Ezt vajon az újságíró tudja (akkor hazudik), vagy nem (akkor felkészületlen) az ismert dilemma szerint. Ehhez kapcsolhatnám még egy korábbi élményemet. Tavaly, amikor mindenféle egetverő baromságok röpködtek a levegőben az ország helyzetéről úgy pro mint kontra, az Index előállt egy olyan hírrel, hogy a "legutolsók vagyunk", ti. egy kutatóintézet az egész világra vetített országonkénti reálbéralakulási jóslattal állt elő, ahol ennek alapján sorrendbe rendezték az országokat. Akkor is felgerjedt szittya vérem, és írtam a cikk szerzőjének, megkérdeztem, ugyan már a jósolt reálbér-növekedés az milyen értelemben mutató, tehát ha annak minősül, akkor pontosan mit is jelez, és hogy kihez képest érdekes, valamint esetleg akár csak egy néhány éves sorba helyezve is mit mutatna, amire rövid úton eljutottunk odáig, hogy az újságíró közölte, ő nem közgazdász, ezért ezeken neki nem kell elgondolkodnia. Hm. Akkor kinek írta a hírt? Még valamin akartam puffogni az ügy kapcsán, de úgyis minek. Ígérem, legközelebb valami érdekesebb dologról írok. Pl. a Finnországban sincs kolbászból a kerítés témakörben...

Koncert-retro

Julcsi koncertje majd' két hete volt, vasárnap. Voltak emberek, de erről talán már írtam két szónyit. Részletes beszámolót nem írnék, ehelyett némi demonstrációval próbálkozom. Kölcsön kaptuk ugyanis álmaink felvevőjét, amivel meglehetősen jó minőségű koncertfelvétel készíthető, ráadásul a beépített mikrofonja is teljesen jó, nagy távolságból is jól működik, sőt, tulajdonképpen nagy távolságból jó igazán. Ebben a teremben sajnos nem volt elég hely, és mint utólag kiderült, amikor Julcsi átment az orgonától a zongorához, a felvett hang is jelentősen változott, ami zavarbaejtő. Ide az orgonás részből próbálok egy részt betenni (Bach és Pünkösdi kantáta). Julcsi ettől óva intett, de nekem tetszik, mit csináljak. Ez tehát valamit reprezentál Julcsiból, a felvevő ketyeréből és a kíséretből. Az utolsóhoz csak annyit, hogy oly mennyiségű hálával tartozunk a kísérőnek, hogy nem lenne kedvem bántani őtet, de ha egyszer valahol lassulóversenyt rendeznek...

Dögrováson II.

Na szóval.
Sikerült több mint két hetet eltökörésznem egy vírussal, édes kettesben. Minden figyelmemet megkapta. Az az igazság, hogy két nappal túl vagyunk a két heten, és most is folyamatosan köszörülöm a torkomat és pár perce akkorát tüsszentettem, hogy még mindig restellem. Még mielőtt elszörnyűlködnél (kedves olvasó), most nem a kispályás náthám részleteit szándékszom blogbejegyzéssé konvertálni, ellenben arra gondoltam, itt az ideje, hogy néhány szót vesztegessek a finn egészségügyre. Lehet, hogy egyszer egészen odáig eljutok, hogy valami átfogót írjak róla (nagyon viszket az ujjam hegye, meg otthon már vagy másfél éve viszket, ahogy hallgatom, ki mit mond az ügyben), de az valamennyi utánanézést igényelne, úgyhogy maradunk a teljesen földhözragadt és szubjektív megoldásnál.
Miután nem először betegeskedünk (közben Julcsi is ügyesen megkapta, két napig bírta még a koncertje után), az alapvető dolgokkal tisztában voltunk. Mikor már öt napja tartott a dolog és cseppet sem javult, elmentünk az "egészségközpontba". A város (picit szűk 50000 lakos) területi alapon oszlik hat részre, mindegyiknek saját állomása van, a miénk a belvárosival együtt a központi épületben helyezkedik. A dolgok menete nem az, hogy ül a nép az orvosnál és vár, az orvos körül pedig két asszisztens adminisztrál. Eleve be sem jutok az orvoshoz (ha valami nagyon sürgős van, mehetek a kórházba a poliklinikára, de ha nem életveszélyes vagy sebészeti, úgy elhajtanak, hogy meg sem melegszem), hanem a szakápoló vizsgál meg első körben. Nagyrészt ő is előre egyeztetett időpontban. Minden hétköznap kilenc és tíz között időpontegyeztetés nélkül is mehetek, akkor az öt ápolónő egyszerre fogad, egyébként telefonon tudok velük időpontot megbeszélni. A konkrét esetben tehát ügyesen bementünk kilenc és tíz között, a csaj behívott, bementem, elmondtam, mik a bajaim, és ahogy azt már tudtam, ujjbegyből vért vettek, gyorsteszttel megnézték, van-e gyulladásra utaló jel, és szintén helyben ellenőrizték, hogy van-e sztreptokokkusz fertőzés. Miután mindkét vizsgálat negatív eredménnyel zárult (én azt hittem itt vége, megelégszünk azzal, hogy valószínűleg vírusfertőzés), meglepetésemben majd' leestem a székről, ugyanis közölték, hogy akkor most a kis hordozható ultrahang-készülékükkel megnézik az arcüreget, hogy nincs-e ott probléma. A csaj szerint volt, ígyhát nézett nekem időpontot az orvoshoz, mert antibiotikum-kúrát csak ő írhat ki. Hozzátette, hogy reméli, az orvos is látni fogja a cuccot. Ha jól emlékszem, másnapra kaptam időt az orvoshoz, aki szintén megnézte a kis hordozható ultrahanggal, és azt mondta, nem lát semmit. Csóválgatta a fejét, hogy az ápolónő előző nap látta, akkor esetleg mégiscsak kéne penicillint írni. Aztán megnézte, mi volt az előző napi vérvizsgálat eredménye (minden számítógépen, mindenki tudja használni, nem rohangászok leletekkel) - negatív -, megcsóválta a fejét, és azt mondta, inkább valami kapszulát ad, ami az erek meg egyebek összehúzásával az orrdugulást enyhíti. Ha már ott voltam, mondtam, hogy jó lenne, ha kiírna abból a gyomorgyógyszerből, amitől annyira boldog voltam egy hónapig, amíg szedtem (otthon nem sikerült semmit kivasalnom a körzetiből, azt mondta szenvedjek és ne idegeskedjek annyit). Kiírta, de elküldött laktózterheléses vérvételre, hogy a tejérzékenységet végre egyszer kizárjuk (ez is izgis volt, de most már azzal nem terhelek senkit). Mit gondolok a fentiekből érdekesnek. Otthon a körzeti benézett volna a torkomba, hú de piros, augmentin. Három hónap alatt három felesleges antibiotikum kúrát úsztam itt meg. Az orvos itt nem írógépnek használja az ápolót, hanem partnernek tekinti. És nem azért, mert kisebb az iskolázottságbeli különbség köztük, mint otthon. Teljesen tisztességesen elláttak, figyelemmel voltak a bajaimra, és ehhez semmiféle patriárchális típusú, személyes jellegű viszonyra nem volt szükség. Itt most abbahagyom, de még majd visszatérek. Uff.

Ui. Az első verzióból kimaradt, de természetesen fontos eleme a történetnek, hogy mielőtt megérkeztem az orvoshoz, ügyesen befizettem az orvostalálkozásért fizetendő díjat, ami 11 € alkalmanként. Hozzátartozik, hogy ha az ember kifizet két alkalmat egyszerre, abban a naptári évben többször nem kérik. Tehát ha az ember az első alkalommal ezt a megoldást választja, megússza 22 €-ból. Van kórházi napidíj is, az nem kevés. Ja, még egy aranyos apróság: a laktózterheléses vérvizsgálat eredményét, illetve az ahhoz kapcsolódó egyéb információkat az orvos megtelefonálja nekem egy előre fixált időpontban. Fel sem merül, hogy bemegyek a laborba az eredményért, és aztán azzal felvonulok az orvoshoz (ahol végigülöm a sort).

dögrováson

Igen, tudom, hogy múlt csütörtökre ígértem a bejegyzést, de szerda óta breteg vagyok (nem elírás, Izvekov Ági tudja, miről van szó), alig élek, és a hangomat még nem is halljátok. Viszont: Szávay Ági ma korszakalkotó győzelmet aratott, meccslabdát hárított második szerván ásszal, egészen döbbenetes teljesítmény. És ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy Julcsi ma önálló koncertet adott, az egyik kedves kórustársam, aki volt szíves erre áldozni a vasárnap estéjét úgy foglalta össze az élményt, hogy "nemcsak a hangja olyan, mint egy angyalé, de úgy is néz ki mint egy angyal"...

hátralékot ledolgozólag

Ajjaj, a dolgok történnek, én meg brutálisan le vagyok maradva. Nem írtam pl. arról, hogy voltunk jó koncerten is, egy eddig külföldön mocorgó, kb. korombeli finn szopránnak volt szóló koncertje Matti kíséretével, és a lány egészen nagyon jónak tűnt nekünk. Picit többen voltunk, mint az előző koncerten (voltunk huszan is), és picit hangosabb és rosszabb volt a térzene, mint előző alkalommal. A finn lány (akinek a nevét képtelen vagyok megjegyezni) hősiesen küzdött, nem dobta be a törülközőt, és ugyan időnként "kinézett", a hallgatóságnak nemigen lehetett hiányérzete. Az, hogy huszan is voltunk, az részben csodának köszönhető, mert a túlbuzgó gondnok jó időben bezárta a városháza kapuját, úgyhogy mire a koncert effektív megkezdődött, már vagy tíz perce és egyre többed magunkkal toporogtunk a bejárat előtt, csodálkozva. Egy idő után bejutottunk...
Nem szabad megfeledkeznem a nyár egyik legjobb élményéről, ugyanis Anssi barátom volt olyan nagyvonalú, hogy meghívott a néhány hétre kibérelt hétvégi házába, és én a sokórás utazástól el nem rettenve leszaladtam pár napra. Az út borzasztó kellemes volt, végig kilencvennel százzal mentem, minél északabbra és keletebbre értem, annál kevésbé fordult elő, hogy élet nyomát láttam. Egy helyen volt furcsa élményem, ugyanis egyszercsak kifordult elém valami nagy, és nagyon lassan kezdett haladni az úton. Ahogy közelebb értem, kiderült, valami teherautó tetején vadiúj tankot szállítottak. Amúgy sem kedvelem az ilyesmit, de kicsit ijesztő volt, hogy milyen lassan gyorsult föl, és különösen, hogy mennyire felgyorsult. Kíváncsi lettem volna, mennyi idő alatt lassított volna le.
Az autó jól viselkedett, alig fogyasztott valamit, és én a közszolgálati egyest hallgattam. Döbbenetesen magas a színvonala, a zenei része azt hiszem veri a mostani Bartókot, a beszélgetős része meg nagyon magasan van a Kossuth fölött. Nagyon. Fájdalmasan. Sok részletet mesélhetnék, nem teszem. Ami nekem amúgy nagyon érdekes volt, leadtak egy kerekasztalbeszélgetést, aminek Irán volt a témája, és egy menekült státuszban idetelepedett iráni származású író volt a leglelkesebb beszélgetőpartner, egyébként különböző szakértők voltak a résztvevők. A beszélgetés kicsit vicces volt, a srác azt mondta, hogy lehet, hogy az iráni demokrácia távolrál nézve diktatórikusnak hat, de közelről nézve az amerikai sem éppen csodálatos. Ami ugye megmosolyogtató álláspont lenne, ha nem lenne brutális. Voltak annyira ismerős elemek a szövegben, hogy hujjaj, de erről nem értekeznék nyilvánosan. Tetszett például, amikor a srác (egyébként nagyon jó finnséggel és igen intelligensen) azt magyarázta, hogy a nyugati média sajnos sokszor félremagyarázza az elnök szavait, pl. amikor világszerte idézték, hogy azt mondta, Izráelt el kell törölni a föld színéről, akkor utólag elmagyarázta, hogy valójában úgy értette, hogy ha Izráelben valódi demokrácia lenne, akkor a palesztín többség megszüntetné az államot demokratikus úton...
Ami viszont szerintem valóban figyelemre érdemes volt, hogy a beszélgetést vezető újságíró nyilvánvalóan felkészült volt, világos gondolatai voltak, és indulatmentesen szembesítette a beszélgetőpartnert a lehetséges ellenérvekkel. Pontosan cáfolt nyilvánvalóan hibás nézeteket, anélkül, hogy indulatokat közölt volna, és ugyanez volt érvényes a többi beszélgetőpartnerre.
Mikor odaértem, volt meglepetésben részem, ugyanis Anssi felvilágosított, hogy akkor az erdő közepén megállunk, ugyanis a házacska egy szigeten van, amit csónakkal fogunk megközelíteni.
A környezet egyszerűen gyönyörű volt. Szauna a tó partján, faház a kis sziget csúcsán, leírhatatlan. Órákat szaunáztam. Tényleg nem befejeztem, hanem abbahagytam. A víz csodás volt. A kikapcsolódás csúcsa.
Az idillt finoman megzavarta, hogy mikor a csónakkal épp a szigethez értünk, a finn légierő drága pénzen, még Elisabeth Rehn (igen, nő és kisebbségi, ráadsául majdnem köztársasági elnök lett) védelmi minisztersége idején beszerzett F-18-asa nem kellő magasságban húzott el a fejünk fölött. Nagyon csúnya élmény volt. Viszont csak egyszeri, szemben azzal a helikopterrel, ami napi hét órában dolgozott valami építkezést segítendő tőlünk pár kilométerre. Nem mondom, hogy egy ilyen nyaralásnak a csend nem lenne nagyon fontos része, de annyira szép volt a környezet, hogy szavam sincs.
Amúgy is van mindenféle izgalom. Legutóbb, mikor Pankával (unokahúgom) és Julcsival hazafelé tartottunk a sztrádán Helsinkiből (kocsival járunk be, ugyanis az üzemanyagköltség valami 10-11 EUR oda-vissza, a vonatjegy meg 17 EUR egy személynek egy irányba...), amikor azt láttuk, hogy egy sirály éppen siklást gyakorol az én sávomban. Egy darabig úgy gondoltam, majd szépen felemelkedik, mire odaérünk, de kiderült ez csupán wishful thinking. Ráadásul éppen elkezdett egy autó előzni, így nem volt hova kitérni. Néztem, hogy közvetlenül mögöttem nem jön senki, majd beleléptem a fékbe. Így csak 70 km/h-val ütközött bele a szélvédő a sirályba, de én őszintén azt hittem, hogy bejön a szélvédővel együtt. Annyira nem kicsi egy ilyen madár. Hála Istennek karcolás nélkül megúszta a szélvédő, a madárról meg nem tudok semmit. Mikor kicsit feléledtünk a megrázkódtatásból, elkezdtem sajnálni a sirályt. Szerencsétlen, békésen fitogtatja a siklótechnikáját valami csinos sirálylány előtt, és amikor önelégültsége éppen tetőfokára hágna, valami brutális izé farbanyomja. Megalázó. Az élet tényleg nem fair.

az Út

Na, sikerült odáig elérni, hogy már a saját szobámban írok. (Vö.: http://www.helsinki.fi/collegium/english/ ). Erről is írok, remélem nem nagyon soká.
Gondoltam viszont, hogy a magam jóléte érdekében először megpróbálok megszabadulni attól a nyomasztó tartozástól, hogy nem elmékeztem meg az utunkról, aminek pedig már egy hónapja (több).

Június 30-án, azaz szombaton indultunk, de persze a történet semmilyen értelemben sem itt kezdődött.
Ádámot és Évát kihagyva a történetből, az indulást megelőző legfontosabb tevékenység az össze- illetve bepakolás volt. Mindkettőből meghatározó mértékben vették ki a részüket Julcsi szülei. Igazándiból volt egy elképzelésünk arról, hogy mik azok a dolgok, amik nélkül nem nagyon leszünk meg odakint, és volt egy nagyon elnagyolt elképzelésünk arról, hogy mi fér esetleg be az autóba. Hogy a kettő mennyiben találkozik, az kizárólag az indulás reggelén derült ki. Előző este megtettünk annyit, hogy a cipőket egyenként zacskózva levittük, és a lehajtott ülés illetve az első ülések közötti viszonylag nagy hézagba berakosgattuk őket. Meglepően sok fért (csak az ünneplő cipőmet nem találom sehol...). Reggel aztán lehordtuk a cuccot, és (bármilyen meglepően hangzik) pont befértünk. A pont azt jelenti, hogy nem egészen plafonig volt pakolva az autó hátulja (a fiesta hátsó ülése vizszintes helyzetbe hozható - ez itt a reklám helye), és a jobb könyököm alatt az elemózsia volt (viszont az autópályán viszonylag ritkán kell váltani...).
Egészen kiváló utunk volt, a tervezett útvonalhoz (http://www.viamichelin.com/viamichelin/int/dyn/controller/ItiWGPerformPage?reinit=1&strStartCityCountry=1741&strStartAddress=&strStartMerged=Budapest&strDestCityCountry=240&strDestAddress=&strDestMerged=Volkmarsen&image2.x=43&image2.y=11#)
képest alig volt kellemetlen meglepetés, legfeljebb több útépítés volt, csodálkoztam is, hogy ha ennyire hergelik a népet, mér nincs forradalom...
Eredendően picit tartottam az úttól, mert ennyit még nem vezettem egy nap, de a koncentrációval nem volt probléma. A fiesta belső borítása (mint így kiderült) talán picit túl kemény mert a könyököm fájt minden oldalról, a cipő összevissza kínozta a bőrömet, és voltak egyéb apró bajaim is.
Volkmarsenben finomat ettünk, jól éreztük magunkat, nyolckor úgy elaludtam mint annak a rendje. Már indulás előtt is némi kimerültség-jelek mutatkoztak rajtam, mindenestre nagyot sziundiztam. Másnap továbbmentünk, az autó mint egy új száguldott:) Estére kényelmesen átértünk Svédországba, útközben volt egy rövid kompszakasz Puttgarden és Rodby között, majd Malmö és Koppenhága között a híres hidat vettük igénybe. Szép élmény egyébként. Forgalom alig volt, Dániában volt kis torlódás, de lehetett haladni. Semmi kellemetlenség.
Hajnali háromra értünk Stockholmba, de nagyon boldog nem voltam, ez volt a hosszabb út (több mint 1300 km), de itt sem a koncentrációval volt a nehézség éjszaka se. Elkezdett fájni a torkom, volt valami gyomorproblémám, és beállt a nyakam, amitől fejfájásom lett. Nyomorult állapotban voltam. Ezzel együtt lement úgy a 2500 km hogy egyszer nem kellett nagyobbat lépnem a fékre. Szavunk nem lehet. Stockholmban idilli éjszaka volt, kelt felfele a nap, és a szép svéd éjszakában wc-t kerestünk bőszen. Nem volt könnyű. Próbáltunk valamit aludni, a nap sütött be a kocsi ablakán rézsút, nem fokozom, tele volt a hócipőnk mire reggel behajóztunk.
A kabinunk jó volt, mint egy közepes méretű hotelszoba, fürdőszobával és tévével. Miután nappal utaztunk, bagóért adták. Aludtunk. Nem nagyon lettem volna másra képes. Napközben ebédeltünk (mi más, mint svédasztal...), az igen jó élmény volt. Ez a beszámoló ez most sajnos méltatlan az út grandiozitásához, de ennyire tellett. Le akartam tudni. Majd korrigálok