dögrováson

Igen, tudom, hogy múlt csütörtökre ígértem a bejegyzést, de szerda óta breteg vagyok (nem elírás, Izvekov Ági tudja, miről van szó), alig élek, és a hangomat még nem is halljátok. Viszont: Szávay Ági ma korszakalkotó győzelmet aratott, meccslabdát hárított második szerván ásszal, egészen döbbenetes teljesítmény. És ez még mindig semmi ahhoz képest, hogy Julcsi ma önálló koncertet adott, az egyik kedves kórustársam, aki volt szíves erre áldozni a vasárnap estéjét úgy foglalta össze az élményt, hogy "nemcsak a hangja olyan, mint egy angyalé, de úgy is néz ki mint egy angyal"...

hátralékot ledolgozólag

Ajjaj, a dolgok történnek, én meg brutálisan le vagyok maradva. Nem írtam pl. arról, hogy voltunk jó koncerten is, egy eddig külföldön mocorgó, kb. korombeli finn szopránnak volt szóló koncertje Matti kíséretével, és a lány egészen nagyon jónak tűnt nekünk. Picit többen voltunk, mint az előző koncerten (voltunk huszan is), és picit hangosabb és rosszabb volt a térzene, mint előző alkalommal. A finn lány (akinek a nevét képtelen vagyok megjegyezni) hősiesen küzdött, nem dobta be a törülközőt, és ugyan időnként "kinézett", a hallgatóságnak nemigen lehetett hiányérzete. Az, hogy huszan is voltunk, az részben csodának köszönhető, mert a túlbuzgó gondnok jó időben bezárta a városháza kapuját, úgyhogy mire a koncert effektív megkezdődött, már vagy tíz perce és egyre többed magunkkal toporogtunk a bejárat előtt, csodálkozva. Egy idő után bejutottunk...
Nem szabad megfeledkeznem a nyár egyik legjobb élményéről, ugyanis Anssi barátom volt olyan nagyvonalú, hogy meghívott a néhány hétre kibérelt hétvégi házába, és én a sokórás utazástól el nem rettenve leszaladtam pár napra. Az út borzasztó kellemes volt, végig kilencvennel százzal mentem, minél északabbra és keletebbre értem, annál kevésbé fordult elő, hogy élet nyomát láttam. Egy helyen volt furcsa élményem, ugyanis egyszercsak kifordult elém valami nagy, és nagyon lassan kezdett haladni az úton. Ahogy közelebb értem, kiderült, valami teherautó tetején vadiúj tankot szállítottak. Amúgy sem kedvelem az ilyesmit, de kicsit ijesztő volt, hogy milyen lassan gyorsult föl, és különösen, hogy mennyire felgyorsult. Kíváncsi lettem volna, mennyi idő alatt lassított volna le.
Az autó jól viselkedett, alig fogyasztott valamit, és én a közszolgálati egyest hallgattam. Döbbenetesen magas a színvonala, a zenei része azt hiszem veri a mostani Bartókot, a beszélgetős része meg nagyon magasan van a Kossuth fölött. Nagyon. Fájdalmasan. Sok részletet mesélhetnék, nem teszem. Ami nekem amúgy nagyon érdekes volt, leadtak egy kerekasztalbeszélgetést, aminek Irán volt a témája, és egy menekült státuszban idetelepedett iráni származású író volt a leglelkesebb beszélgetőpartner, egyébként különböző szakértők voltak a résztvevők. A beszélgetés kicsit vicces volt, a srác azt mondta, hogy lehet, hogy az iráni demokrácia távolrál nézve diktatórikusnak hat, de közelről nézve az amerikai sem éppen csodálatos. Ami ugye megmosolyogtató álláspont lenne, ha nem lenne brutális. Voltak annyira ismerős elemek a szövegben, hogy hujjaj, de erről nem értekeznék nyilvánosan. Tetszett például, amikor a srác (egyébként nagyon jó finnséggel és igen intelligensen) azt magyarázta, hogy a nyugati média sajnos sokszor félremagyarázza az elnök szavait, pl. amikor világszerte idézték, hogy azt mondta, Izráelt el kell törölni a föld színéről, akkor utólag elmagyarázta, hogy valójában úgy értette, hogy ha Izráelben valódi demokrácia lenne, akkor a palesztín többség megszüntetné az államot demokratikus úton...
Ami viszont szerintem valóban figyelemre érdemes volt, hogy a beszélgetést vezető újságíró nyilvánvalóan felkészült volt, világos gondolatai voltak, és indulatmentesen szembesítette a beszélgetőpartnert a lehetséges ellenérvekkel. Pontosan cáfolt nyilvánvalóan hibás nézeteket, anélkül, hogy indulatokat közölt volna, és ugyanez volt érvényes a többi beszélgetőpartnerre.
Mikor odaértem, volt meglepetésben részem, ugyanis Anssi felvilágosított, hogy akkor az erdő közepén megállunk, ugyanis a házacska egy szigeten van, amit csónakkal fogunk megközelíteni.
A környezet egyszerűen gyönyörű volt. Szauna a tó partján, faház a kis sziget csúcsán, leírhatatlan. Órákat szaunáztam. Tényleg nem befejeztem, hanem abbahagytam. A víz csodás volt. A kikapcsolódás csúcsa.
Az idillt finoman megzavarta, hogy mikor a csónakkal épp a szigethez értünk, a finn légierő drága pénzen, még Elisabeth Rehn (igen, nő és kisebbségi, ráadsául majdnem köztársasági elnök lett) védelmi minisztersége idején beszerzett F-18-asa nem kellő magasságban húzott el a fejünk fölött. Nagyon csúnya élmény volt. Viszont csak egyszeri, szemben azzal a helikopterrel, ami napi hét órában dolgozott valami építkezést segítendő tőlünk pár kilométerre. Nem mondom, hogy egy ilyen nyaralásnak a csend nem lenne nagyon fontos része, de annyira szép volt a környezet, hogy szavam sincs.
Amúgy is van mindenféle izgalom. Legutóbb, mikor Pankával (unokahúgom) és Julcsival hazafelé tartottunk a sztrádán Helsinkiből (kocsival járunk be, ugyanis az üzemanyagköltség valami 10-11 EUR oda-vissza, a vonatjegy meg 17 EUR egy személynek egy irányba...), amikor azt láttuk, hogy egy sirály éppen siklást gyakorol az én sávomban. Egy darabig úgy gondoltam, majd szépen felemelkedik, mire odaérünk, de kiderült ez csupán wishful thinking. Ráadásul éppen elkezdett egy autó előzni, így nem volt hova kitérni. Néztem, hogy közvetlenül mögöttem nem jön senki, majd beleléptem a fékbe. Így csak 70 km/h-val ütközött bele a szélvédő a sirályba, de én őszintén azt hittem, hogy bejön a szélvédővel együtt. Annyira nem kicsi egy ilyen madár. Hála Istennek karcolás nélkül megúszta a szélvédő, a madárról meg nem tudok semmit. Mikor kicsit feléledtünk a megrázkódtatásból, elkezdtem sajnálni a sirályt. Szerencsétlen, békésen fitogtatja a siklótechnikáját valami csinos sirálylány előtt, és amikor önelégültsége éppen tetőfokára hágna, valami brutális izé farbanyomja. Megalázó. Az élet tényleg nem fair.

az Út

Na, sikerült odáig elérni, hogy már a saját szobámban írok. (Vö.: http://www.helsinki.fi/collegium/english/ ). Erről is írok, remélem nem nagyon soká.
Gondoltam viszont, hogy a magam jóléte érdekében először megpróbálok megszabadulni attól a nyomasztó tartozástól, hogy nem elmékeztem meg az utunkról, aminek pedig már egy hónapja (több).

Június 30-án, azaz szombaton indultunk, de persze a történet semmilyen értelemben sem itt kezdődött.
Ádámot és Évát kihagyva a történetből, az indulást megelőző legfontosabb tevékenység az össze- illetve bepakolás volt. Mindkettőből meghatározó mértékben vették ki a részüket Julcsi szülei. Igazándiból volt egy elképzelésünk arról, hogy mik azok a dolgok, amik nélkül nem nagyon leszünk meg odakint, és volt egy nagyon elnagyolt elképzelésünk arról, hogy mi fér esetleg be az autóba. Hogy a kettő mennyiben találkozik, az kizárólag az indulás reggelén derült ki. Előző este megtettünk annyit, hogy a cipőket egyenként zacskózva levittük, és a lehajtott ülés illetve az első ülések közötti viszonylag nagy hézagba berakosgattuk őket. Meglepően sok fért (csak az ünneplő cipőmet nem találom sehol...). Reggel aztán lehordtuk a cuccot, és (bármilyen meglepően hangzik) pont befértünk. A pont azt jelenti, hogy nem egészen plafonig volt pakolva az autó hátulja (a fiesta hátsó ülése vizszintes helyzetbe hozható - ez itt a reklám helye), és a jobb könyököm alatt az elemózsia volt (viszont az autópályán viszonylag ritkán kell váltani...).
Egészen kiváló utunk volt, a tervezett útvonalhoz (http://www.viamichelin.com/viamichelin/int/dyn/controller/ItiWGPerformPage?reinit=1&strStartCityCountry=1741&strStartAddress=&strStartMerged=Budapest&strDestCityCountry=240&strDestAddress=&strDestMerged=Volkmarsen&image2.x=43&image2.y=11#)
képest alig volt kellemetlen meglepetés, legfeljebb több útépítés volt, csodálkoztam is, hogy ha ennyire hergelik a népet, mér nincs forradalom...
Eredendően picit tartottam az úttól, mert ennyit még nem vezettem egy nap, de a koncentrációval nem volt probléma. A fiesta belső borítása (mint így kiderült) talán picit túl kemény mert a könyököm fájt minden oldalról, a cipő összevissza kínozta a bőrömet, és voltak egyéb apró bajaim is.
Volkmarsenben finomat ettünk, jól éreztük magunkat, nyolckor úgy elaludtam mint annak a rendje. Már indulás előtt is némi kimerültség-jelek mutatkoztak rajtam, mindenestre nagyot sziundiztam. Másnap továbbmentünk, az autó mint egy új száguldott:) Estére kényelmesen átértünk Svédországba, útközben volt egy rövid kompszakasz Puttgarden és Rodby között, majd Malmö és Koppenhága között a híres hidat vettük igénybe. Szép élmény egyébként. Forgalom alig volt, Dániában volt kis torlódás, de lehetett haladni. Semmi kellemetlenség.
Hajnali háromra értünk Stockholmba, de nagyon boldog nem voltam, ez volt a hosszabb út (több mint 1300 km), de itt sem a koncentrációval volt a nehézség éjszaka se. Elkezdett fájni a torkom, volt valami gyomorproblémám, és beállt a nyakam, amitől fejfájásom lett. Nyomorult állapotban voltam. Ezzel együtt lement úgy a 2500 km hogy egyszer nem kellett nagyobbat lépnem a fékre. Szavunk nem lehet. Stockholmban idilli éjszaka volt, kelt felfele a nap, és a szép svéd éjszakában wc-t kerestünk bőszen. Nem volt könnyű. Próbáltunk valamit aludni, a nap sütött be a kocsi ablakán rézsút, nem fokozom, tele volt a hócipőnk mire reggel behajóztunk.
A kabinunk jó volt, mint egy közepes méretű hotelszoba, fürdőszobával és tévével. Miután nappal utaztunk, bagóért adták. Aludtunk. Nem nagyon lettem volna másra képes. Napközben ebédeltünk (mi más, mint svédasztal...), az igen jó élmény volt. Ez a beszámoló ez most sajnos méltatlan az út grandiozitásához, de ennyire tellett. Le akartam tudni. Majd korrigálok

A titkosszolgálat vezetője lemond

És akkor gyorsan felskiccelnék egy olyan blogbejegyzést, amilyet igazándiból eredendően szándékoznék írni. A "mit tanulhatnánk a finnektől" nagyon régi gondolatához kicsit hasonlóan, de más indokból, nagy kedvet érzek arra, hogy finnországi tapasztalatokat/híreket írjak le. eredendően az is eszembe jutott, hogy egyes eseményeket leírnék olyan stílusban is, ahogy ugyanazt a csodálatos, biztos szakmai alapokon álló, megbízható, színvonalas magyar sajtó tálalta volna. "Sajnos" közben rájöttem, hogy az ember gyorsan kiszakad, és mint anomáliát amúgy is törli a zsigerekből a vonatkozó tapasztalatokat, úgyhogy az utóbbi valószínűleg elmarad. Mégis megpróbálkoznék egy egyszerűvel:

nem fogtok hinni nekem, de Finnországban komoly téma az ügynökügy. Dióhéjban arról van szó, hogy egyesek nyilvánvalóan együttműködtek annak idején kelet-európai titkosszolgálatokkal, jelesül leginkább a Stasi-val. Egy jelentős közéleti szereplő, bizonyos Alpo Rusi keveredett bizonyos szivárogtatások eredményeként bizonyos (kellemetlen) helyzetbe, ami nagy mértékben katalizálta a viszonyokat, és bizony, bizony, a tömeg (és most már a köztársasági elnök-asszony is) listákat szeretne. Rusiról többé-kevésbé az derült ki, hogy "nem érintett", feljelentette a titkosszolgálat vezetőjét, aki ellen nem indult eljárás - előzmények dióhéjban.

Ma vezető hír, hogy az illető lemondott, mint a közszolgálati csatorna közli, a rendőrfőnök leszögezte, hogy ennek semmi köze ahhoz, hogy tegnap bebizonyosodott, a szolgálat félrevezette a kormányt az információk létezésére vonatkozóan, és vagy tíz éve titkolja őket. Ellenben a lemondás hátterében hosszas betegeskedés áll, és a tisztséget "normális módon meghirdetésre kerül". Emlékeztetnek arra, hogy a következő vezetőt a kormány nevezi ki. A leköszönő Nevala még annyit mondott, hogy szerinte meghatározott időre kéne kinevezni a szolgálatok vezetőjét.

Mit is tartok érdekesnek mindebből. A hír informatív. Kiderül, ki mondja, mit mond, nem kezd el esszézni azon, hogy haha, persze, betegség. ha lesz valós információ hozzá, majd elkezdi.
Másrészt pályázatról beszél. Nem előkerül valami csodafegyver a jóisten tudja honnan, aki nagy szakértő, csak eddig nem hallottunk róla. Megnyitják pályázatra. Nahát.

Bolgár tenor a városházán

Tegnap este koncerten voltunk. Julcsi szerint leírhatatlan, de engem megihletett. Ez nem jelenti azt, hogy le tudnám írni, de mindenképpen kedvem támadt megpróbálni. Kezdjük tehát az elején.
Néhány hete - Julcsi zenei kapcsolatrendszerét javítandó - összejöttünk Mattival, aki tapasztalt zenész, kántor és (mint a zsönesszesek emlékezhetnek rá elevenen) karmesterként is szerez érdemeket. Miután kibeszéltük magunkat és egymást, kiderült, másnap orgonakoncert van a festői vanajai templomban (http://www.hameenlinna-evl.fi/portal/kirkot_ja_toimitilat/kirkot/vanaja/ - nem ez a legjobb kép, nekünk is van jobb, de most ezt találtam), ahol meg is jelentünk. Ugyanitt értesültünk, hogy a koncert egy sorozat része, és hogy éppenséggel tegnap este egy bolgár tenorista énekel a városháza dísztermében, ami nagyon szép, és Julcsi még nem látta. Nosza, ez megfelelő indok volt arra, hogy feliratkozzunk. El is mentünk, kicsíptük magunkat, én úgy nézhettem ki, mint egy falusi elvisz (ha jól emlékszem, ez a szakkifejezés). Matti odalent várt minket nagyon kedvesen és barátságosan, és finoman megjegyezte: nincs tolongás. Mint kiderült, az illetékesek elfelejtették meghirdetni az eseményt, ezért mindösszesen (a későn érkező Miuwa-val, a koreai származású kántorral együtt) kilencen voltunk, ebben természetesen szerepel Matti a feleségével, valamint egy pár, akikről számomra nem derült ki világosan, a helyi bolgár kisebbség képviselői-e, vagy a fellépők szülei.
Annyit be kell vallanom, hogy a bolgár tenort én hallottam vagy tíz évvel ezelőtt, és már akkor sem értem, minek erőlteti az éneklést. Matti finoman jelezte nekünk előre, hogy a cigaretta (ha köztünk marad), az bizony. Hát mit csináljunk.
Nem húzom az időt, Julcsi szerint a cigaretta hagyján, az alkohol volt a baj. Meg különben mindegy. Kicsit vitatkoztunk azon, hogy azok után, hogy megállapodtunk abban, hogy a koncert nem volt értékelhető semmilyen mérőeszközzel (értvén itt zenei megközelítéseket), felvethető-e, hogy a sok izé alatt, amitől nem volt képes hangokat egyértelmű, a kottában szereplőhöz jól közelítő magasságban, egymáshoz valamennyire hasonlító színben és jellegben megszólaltatni, hogy ott elő-előtűnt-e egy távoli, elfogadható minőségű hang. Julcsi szerint azok a kb. kvintnyi terjedelemben meg-megszólaló, valósággal énekhangszerű foltok (nem sikerült egyetlen frázist sem bármilyen szinten is elfogadhatóan végigénekelni), amiket én így értékeltem, valójában falzett voltak előadva, és különben is nevetséges ezt felvetni. Végül azzal szerelt le, hogy megkérdezte, hogy jó, akkor képzeljük el ugyanezt a koncertet hangszeressel, vagy mondjuk szopránnal. Erre el kellett ismernem, hogy elképzelni sem tudom, zeneiskolában sem. Most, hogy így belegondolok, annak idején a konzis ének szakos tanszaki koncertek rettenetesnek tűntek, de nem voltak ennél rosszabbak.
Elnézést mindenkitől, akitől elvettem az izgalmakat azzal, hogy a koncert történetbeli kezdete előtt elmondtam a végeredményt, de belátható, hogy itt a formai elemek több említést érdemelnek, mint a tartalmiak-zeneiek, ezért az előzőkre fogok koncentrálni:)
A hangulat eleve jó volt, a városház előtti piactéren rendes erősítős zene ment (itthon lakodalmas lett volna – by the way, szerintem annyira nem volt rossz), ami akár zavaró is lehetett volna, de a zongora ügyesen elnyomta. A művészek sokat várakoztatták a népes közönséget, de amint az eddigiekből már kitűnt, megérte. (A tenor húsz éve végzett Szófiában akadémiát, a zongorista tizenöt évvel korábban, egyikük sem sorolt fel nagy sikereket a bemutatkozó szövegben). A hölgy egy sajátos, ezüst színű, fényes felületű, leginkább műbőr hatású fölsőben lépett föl, amelynek a karját megmagyarázhatatlan módon tintahal-szerű, hatalmas ívet képző izé kötötte össze törzsével. A dolog azért volt picit ijesztő, mert a hölgy maga rendkívül alacsony volt, szinte pici. Ehhez végig szomorú, merev arcot hordott, és bár még ő volt az elviselhetőbb összetevője a koncertnek, nagyon kockázatmentes műsort választott (piano solo), hogy mást ne mondjak, Bach-Counodt (sic!) Ave Maria. A tenor ügyesen szélesre hagyta az ingnyakat a fehér csokinyaki mögött, és kicsit agresszív nézését kisfiús mosollyal dobta föl időnként. Mindkettejükön tükröződött a bolgár sors, ami teljesen rendben van, érthető is, de elgondolkodtatott. Ti. a kulturális lejtő fogalmával operálva persze hatalmas a lépés egy magyar (nem élvonalbeli) művész lehetőségeihez egy megfelelő finntől, de azér' már a bolgárok nem lehetnek ilyen távolságban. Ok, ez picit messzire esik a joggal levonható következtetésektől, de nehéz elképzelni hasonló jelenetet bármilyen szereplőkkel. Mondjuk egy bocsánatkérő mosolyt megengedhettek volna, hogy érzékeltessék, ők is tudják, milyet produkálnak, ha már ilyen hosszú útra jöttek. Nem húzom tovább, a horror egy teljes órán át tartott, minden formát betartottunk, művész be, taps, meghajlás, taps, művész ki, taps. Volt ráadás, az elején említett, de beazonosítatlan hölgy a bolgár főkötőben kérte, és volt bolgár sors immár zenei formában, évszázados szomorúsággal, hitelesen, ráadásul ez volt az egyetlen darab kivülről...

az elso

Eloszor is elnezest kerek mindenkitol, mert ebben a pillanatban nem vagyok kepes ekezetes betuket hasznalni (illetve lusta vagyok tokoreszni vele).
Egyszoval ket het elteltevel megprobalnam elkezdeni a naploirast.
Azaz blogolok. Izlelgetem. Ugrin kanal ur (korustagok elonyben) nyilvan azt mondana, beeeelogolok. Ha ez egy maniava erosodo szokas lesz (amennyire viszonyom a rendszeresseghez ismert, ettol nem kell tartani), mondhatom hogy beblogolok. Mindenesetre vicces dolog ez az internetes nyelv. Nyugalom, nem fogok nekiallni sirankozni a nyelv romlasan (feleslegesnek is tartom, meg alkatilag is idegen tolem), es az emlitett temaba se megyek bele (mert nem ertek hozza). A tervem, hogy amint normalizalodnak a dolgok (azaz lesz folyamatos hozzaferesem) bizonyos rendszeresseggel beszamolok az esemenyekrol, illetve hagyom, hogy elragadjanak gondolataim abban a remenyben, hogy valakinek van turelme reagalni rajuk. Ennyit nyitaskent es roviden. Ha valakit erdekel az eletunk, az tartok tole, hogy inkabb Julcsi blogjan fog tudni tajekozodni...