Julcsi koncertje majd' két hete volt, vasárnap. Voltak emberek, de erről talán már írtam két szónyit. Részletes beszámolót nem írnék, ehelyett némi demonstrációval próbálkozom. Kölcsön kaptuk ugyanis álmaink felvevőjét, amivel meglehetősen jó minőségű koncertfelvétel készíthető, ráadásul a beépített mikrofonja is teljesen jó, nagy távolságból is jól működik, sőt, tulajdonképpen nagy távolságból jó igazán. Ebben a teremben sajnos nem volt elég hely, és mint utólag kiderült, amikor Julcsi átment az orgonától a zongorához, a felvett hang is jelentősen változott, ami zavarbaejtő. Ide az orgonás részből próbálok egy részt betenni (Bach és Pünkösdi kantáta). Julcsi ettől óva intett, de nekem tetszik, mit csináljak. Ez tehát valamit reprezentál Julcsiból, a felvevő ketyeréből és a kíséretből. Az utolsóhoz csak annyit, hogy oly mennyiségű hálával tartozunk a kísérőnek, hogy nem lenne kedvem bántani őtet, de ha egyszer valahol lassulóversenyt rendeznek...
2007. okt. 5.
Dögrováson II.
Na szóval.
Sikerült több mint két hetet eltökörésznem egy vírussal, édes kettesben. Minden figyelmemet megkapta. Az az igazság, hogy két nappal túl vagyunk a két heten, és most is folyamatosan köszörülöm a torkomat és pár perce akkorát tüsszentettem, hogy még mindig restellem. Még mielőtt elszörnyűlködnél (kedves olvasó), most nem a kispályás náthám részleteit szándékszom blogbejegyzéssé konvertálni, ellenben arra gondoltam, itt az ideje, hogy néhány szót vesztegessek a finn egészségügyre. Lehet, hogy egyszer egészen odáig eljutok, hogy valami átfogót írjak róla (nagyon viszket az ujjam hegye, meg otthon már vagy másfél éve viszket, ahogy hallgatom, ki mit mond az ügyben), de az valamennyi utánanézést igényelne, úgyhogy maradunk a teljesen földhözragadt és szubjektív megoldásnál.
Miután nem először betegeskedünk (közben Julcsi is ügyesen megkapta, két napig bírta még a koncertje után), az alapvető dolgokkal tisztában voltunk. Mikor már öt napja tartott a dolog és cseppet sem javult, elmentünk az "egészségközpontba". A város (picit szűk 50000 lakos) területi alapon oszlik hat részre, mindegyiknek saját állomása van, a miénk a belvárosival együtt a központi épületben helyezkedik. A dolgok menete nem az, hogy ül a nép az orvosnál és vár, az orvos körül pedig két asszisztens adminisztrál. Eleve be sem jutok az orvoshoz (ha valami nagyon sürgős van, mehetek a kórházba a poliklinikára, de ha nem életveszélyes vagy sebészeti, úgy elhajtanak, hogy meg sem melegszem), hanem a szakápoló vizsgál meg első körben. Nagyrészt ő is előre egyeztetett időpontban. Minden hétköznap kilenc és tíz között időpontegyeztetés nélkül is mehetek, akkor az öt ápolónő egyszerre fogad, egyébként telefonon tudok velük időpontot megbeszélni. A konkrét esetben tehát ügyesen bementünk kilenc és tíz között, a csaj behívott, bementem, elmondtam, mik a bajaim, és ahogy azt már tudtam, ujjbegyből vért vettek, gyorsteszttel megnézték, van-e gyulladásra utaló jel, és szintén helyben ellenőrizték, hogy van-e sztreptokokkusz fertőzés. Miután mindkét vizsgálat negatív eredménnyel zárult (én azt hittem itt vége, megelégszünk azzal, hogy valószínűleg vírusfertőzés), meglepetésemben majd' leestem a székről, ugyanis közölték, hogy akkor most a kis hordozható ultrahang-készülékükkel megnézik az arcüreget, hogy nincs-e ott probléma. A csaj szerint volt, ígyhát nézett nekem időpontot az orvoshoz, mert antibiotikum-kúrát csak ő írhat ki. Hozzátette, hogy reméli, az orvos is látni fogja a cuccot. Ha jól emlékszem, másnapra kaptam időt az orvoshoz, aki szintén megnézte a kis hordozható ultrahanggal, és azt mondta, nem lát semmit. Csóválgatta a fejét, hogy az ápolónő előző nap látta, akkor esetleg mégiscsak kéne penicillint írni. Aztán megnézte, mi volt az előző napi vérvizsgálat eredménye (minden számítógépen, mindenki tudja használni, nem rohangászok leletekkel) - negatív -, megcsóválta a fejét, és azt mondta, inkább valami kapszulát ad, ami az erek meg egyebek összehúzásával az orrdugulást enyhíti. Ha már ott voltam, mondtam, hogy jó lenne, ha kiírna abból a gyomorgyógyszerből, amitől annyira boldog voltam egy hónapig, amíg szedtem (otthon nem sikerült semmit kivasalnom a körzetiből, azt mondta szenvedjek és ne idegeskedjek annyit). Kiírta, de elküldött laktózterheléses vérvételre, hogy a tejérzékenységet végre egyszer kizárjuk (ez is izgis volt, de most már azzal nem terhelek senkit). Mit gondolok a fentiekből érdekesnek. Otthon a körzeti benézett volna a torkomba, hú de piros, augmentin. Három hónap alatt három felesleges antibiotikum kúrát úsztam itt meg. Az orvos itt nem írógépnek használja az ápolót, hanem partnernek tekinti. És nem azért, mert kisebb az iskolázottságbeli különbség köztük, mint otthon. Teljesen tisztességesen elláttak, figyelemmel voltak a bajaimra, és ehhez semmiféle patriárchális típusú, személyes jellegű viszonyra nem volt szükség. Itt most abbahagyom, de még majd visszatérek. Uff.
Sikerült több mint két hetet eltökörésznem egy vírussal, édes kettesben. Minden figyelmemet megkapta. Az az igazság, hogy két nappal túl vagyunk a két heten, és most is folyamatosan köszörülöm a torkomat és pár perce akkorát tüsszentettem, hogy még mindig restellem. Még mielőtt elszörnyűlködnél (kedves olvasó), most nem a kispályás náthám részleteit szándékszom blogbejegyzéssé konvertálni, ellenben arra gondoltam, itt az ideje, hogy néhány szót vesztegessek a finn egészségügyre. Lehet, hogy egyszer egészen odáig eljutok, hogy valami átfogót írjak róla (nagyon viszket az ujjam hegye, meg otthon már vagy másfél éve viszket, ahogy hallgatom, ki mit mond az ügyben), de az valamennyi utánanézést igényelne, úgyhogy maradunk a teljesen földhözragadt és szubjektív megoldásnál.
Miután nem először betegeskedünk (közben Julcsi is ügyesen megkapta, két napig bírta még a koncertje után), az alapvető dolgokkal tisztában voltunk. Mikor már öt napja tartott a dolog és cseppet sem javult, elmentünk az "egészségközpontba". A város (picit szűk 50000 lakos) területi alapon oszlik hat részre, mindegyiknek saját állomása van, a miénk a belvárosival együtt a központi épületben helyezkedik. A dolgok menete nem az, hogy ül a nép az orvosnál és vár, az orvos körül pedig két asszisztens adminisztrál. Eleve be sem jutok az orvoshoz (ha valami nagyon sürgős van, mehetek a kórházba a poliklinikára, de ha nem életveszélyes vagy sebészeti, úgy elhajtanak, hogy meg sem melegszem), hanem a szakápoló vizsgál meg első körben. Nagyrészt ő is előre egyeztetett időpontban. Minden hétköznap kilenc és tíz között időpontegyeztetés nélkül is mehetek, akkor az öt ápolónő egyszerre fogad, egyébként telefonon tudok velük időpontot megbeszélni. A konkrét esetben tehát ügyesen bementünk kilenc és tíz között, a csaj behívott, bementem, elmondtam, mik a bajaim, és ahogy azt már tudtam, ujjbegyből vért vettek, gyorsteszttel megnézték, van-e gyulladásra utaló jel, és szintén helyben ellenőrizték, hogy van-e sztreptokokkusz fertőzés. Miután mindkét vizsgálat negatív eredménnyel zárult (én azt hittem itt vége, megelégszünk azzal, hogy valószínűleg vírusfertőzés), meglepetésemben majd' leestem a székről, ugyanis közölték, hogy akkor most a kis hordozható ultrahang-készülékükkel megnézik az arcüreget, hogy nincs-e ott probléma. A csaj szerint volt, ígyhát nézett nekem időpontot az orvoshoz, mert antibiotikum-kúrát csak ő írhat ki. Hozzátette, hogy reméli, az orvos is látni fogja a cuccot. Ha jól emlékszem, másnapra kaptam időt az orvoshoz, aki szintén megnézte a kis hordozható ultrahanggal, és azt mondta, nem lát semmit. Csóválgatta a fejét, hogy az ápolónő előző nap látta, akkor esetleg mégiscsak kéne penicillint írni. Aztán megnézte, mi volt az előző napi vérvizsgálat eredménye (minden számítógépen, mindenki tudja használni, nem rohangászok leletekkel) - negatív -, megcsóválta a fejét, és azt mondta, inkább valami kapszulát ad, ami az erek meg egyebek összehúzásával az orrdugulást enyhíti. Ha már ott voltam, mondtam, hogy jó lenne, ha kiírna abból a gyomorgyógyszerből, amitől annyira boldog voltam egy hónapig, amíg szedtem (otthon nem sikerült semmit kivasalnom a körzetiből, azt mondta szenvedjek és ne idegeskedjek annyit). Kiírta, de elküldött laktózterheléses vérvételre, hogy a tejérzékenységet végre egyszer kizárjuk (ez is izgis volt, de most már azzal nem terhelek senkit). Mit gondolok a fentiekből érdekesnek. Otthon a körzeti benézett volna a torkomba, hú de piros, augmentin. Három hónap alatt három felesleges antibiotikum kúrát úsztam itt meg. Az orvos itt nem írógépnek használja az ápolót, hanem partnernek tekinti. És nem azért, mert kisebb az iskolázottságbeli különbség köztük, mint otthon. Teljesen tisztességesen elláttak, figyelemmel voltak a bajaimra, és ehhez semmiféle patriárchális típusú, személyes jellegű viszonyra nem volt szükség. Itt most abbahagyom, de még majd visszatérek. Uff.
Ui. Az első verzióból kimaradt, de természetesen fontos eleme a történetnek, hogy mielőtt megérkeztem az orvoshoz, ügyesen befizettem az orvostalálkozásért fizetendő díjat, ami 11 € alkalmanként. Hozzátartozik, hogy ha az ember kifizet két alkalmat egyszerre, abban a naptári évben többször nem kérik. Tehát ha az ember az első alkalommal ezt a megoldást választja, megússza 22 €-ból. Van kórházi napidíj is, az nem kevés. Ja, még egy aranyos apróság: a laktózterheléses vérvizsgálat eredményét, illetve az ahhoz kapcsolódó egyéb információkat az orvos megtelefonálja nekem egy előre fixált időpontban. Fel sem merül, hogy bemegyek a laborba az eredményért, és aztán azzal felvonulok az orvoshoz (ahol végigülöm a sort).
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
