igazfinnek, vagy mi a rénszarvaspata

A magyar sajtó ingerküszöbét is elérte a vasárnap lezajlott finn választás, és különösen annak eredménye. Nem gondolom, hogy valami gyökeresen érdekesebbet vagy fontosabbat tudnék mondani a hírekben elmondottaknál, de pár megjegyzésem lenne.

Kezdjük a névvel. Ugye a nevük ékes finnséggel "perussuomalaiset", amit én még leginkább bázisfinnek fordítanék, angolul ha jól láttam a "true finn" kifejezés van használatban, és ez fordítódik magyarra igazi finnként. Nem akarok szőrszálhasogatni, de szerintem itt vesztünk valamit. Egyrészt az igazi finn fordítás a kelleténél jobban rájátszik a valóban meglevő nacionalizmusra és bevándorlásellenességre, és emiatt félrevezető. Ráadásul telibe találja a két világháború közötti "igazfinneket" (aitosuomalaiset), amit tényleg pontosabb lenne így fordítani. Ez még mindig nem lenne baj, de az utóbbiak esetében a név jól fedi a mozgalom ideológiáját (szagát, indulatait és elképzeléseit). Aito valami olyasmit jelent, hogy eredeti, igazi, nem hamisítvány, és a szándék nyilván annak kifejezése volt, hogy az összes nacionalistával szemben nem holmi kétnyelvű országot képzeltek el, hanem valódi Finnországot, ahol a finn nyelvűek diktálnak.

A névügyben tehát a lényeges elem a tartalom, és ehhez kapcsolódik a bajom az olvasott hírekkel, itt-ott állandó díszítő jelzőként jelenik meg a "nacionalista", ami nem tűnik kimondottan szabatosnak ebben a környezetben. Tehát röviden, szerintem a bázisfinneket (innentől PS) belemosni az európai szélsőjobba tévedés, mert (egyelőre) más minőség. Vannak, akik sírnak a finn demokrácia végén, de szerintem ez tévedés. Viszont afelől semmi kétségem, hogy annak a finn pártrendszernek és politikai kultúrának, amit eddig ismertünk, jó eséllyel vége.

Na de vissza a sommás elnevezésekhez, próbálnék két szót mondani a PS ideológiájáról. Amint azt valamelyik felkészültebb sajtótermék írja is, a PS egyenesen a finn populizmusból nőtt ki, konkrétan a Finn Vidék Pártja (financiális) csődje után. A hagyományos finn populizmus leginkább elitellenességre, városellenességre és hasonló jelentős "anti-" eszmékre épült, legnagyobb eredményét az 1970-es választáson érte el, akkor 18 képviselőjük volt a 200 fős parlamentben. Van is egy korabeli könyvem, ami a "sokkválasztás" címet viseli. jelentős hasonlóságot látok a két szituáció között (meg egy csomó lényeges különbséget). Na már most szerintem nagyon fontos látni, hogy a PS programjába és ideológiájába (a természetes és a körülményeket tekintve "érthető" euroszkepszis és bevándorlásellensség mellé) megérkezett a nagyon hagyományos, kelet-(közép)-európai típusú nacionalizmus (kalevalával és a posztmodern művészet elutasításával), ami olyan elegyet alkot, amelyre a magamfajta finnyásan elhúzza az orrát, de hogy ennek milyen szerepe van a párt népszerűségében, és milyen mértékben fogja egyáltalán befolyásolni a politikáját a jövőben, azt nem nagyon lehet tudni. Akárhogy is, hiba a ebből a nacionalista elemet kiemelni, mert nem írja le azt az ideológiai katyvaszt, ami a párt jellemzője.

Mégis, katyvasz ide katyvasz oda, vitathatatlanul jellegzetes vonásai vannak a PS-ideológiának (azzal a kitétellel, hogy jóég tudja, hogy ezt az ideológiát kik vallják magukénak, van-e bárki is, aki mondjuk a választási program elemeivel teljességében egyetért, a párt új parlamenti képvieselői nagyrészt homo novusként csöppennek bele az ügyekbe, és aligha fárasztották a fejüket mindeddig politikai eszmék értékelésével) kezdve az abortusz, a halálbüntetés stb. kérdésén folytatva az egyneműek házasságának problematikájával. Ezek máshol állandó vitatémák, Finnországban azt lehetett hinni, hogy nyugvópontra jutottak. Két vonatkozó információ, bár nem kimondottan lényegesek, de sokatmondók, a PS elnöke, Soini áttért a római katolikus vallásra, és az első komolyabb sikerüket, amelynek eredményeként Soini MEP lett, a kereszténydemokratákkal karöltve érték el. A különbség annyi, hogy a KD:k a buzizáson kívül nem sokat tudtak felmutatni (arra büszkék), és megmaradtak annál a néhány százaléknál, amit meg is szoktak kapni.

Talán pár szót megérdemel az a kérdés, hogy mit is jelent a PS eredménye konkrétan a politikában. Finnországban emberemlékezet óta (1906-os a parlamenti reform, azóta lényegét tekintve változatlan a választási rendszer) listás, arányos szavazás van, az országot megyényi választókörzetekre osztják, a pártlisták ezeken belül versenyeznek, a mandátumokat a d'Hondt rendszer szerint osztják, mint nálunk pl. a megyei listák esetében. A rendszer további fontos eleme, hogy a választó konkrétan személyre szavaz, de a személyre leadott szavazat a pártlistát (konkrétan választási szövetségről beszél a szöveg, ha jól emlékszem, tehát nem szükségszerűen párté a lista, és nem szükségszerűen egy párté) gyarapítja, a listán belül viszont a jelöltek a rájuk leadott szavazatok száma alapján kapnak helyet. Na most, nyilván több tényező miatt, de részben alighanem a választási rendszer eredményeként is, a finn pértrendszer viszonylag tagolt, és immár évtizedek óta (a "konzervatívok" - a mi fogalmaink szerint virtigli liberális párt - megerősödése és a kommunisták visszaesése óta) három nagy párt, a szocdem, a centrum és a nemzeti koalíció (az említett konzervatívok) egymáshoz viszonyított eredménye alapján alakulnak kormányok. Fontosabb döntéseket nagyon széles konszenzussal hoznak meg, és teszem azt egy oktatási reform ideológiamentesen, kiszámítható módon megy végbe. Ebben apró változást talán az előző kormányzat hozott, amennyiben jobboldalinak tekintette magát, nyilván bizonyos kommunikációs előnyöket remélve ettől, de részben tartalmi elemekre is utalva. A három nagy párt a szavazatoknak kb. 2/3-át, 3/4-ét beszedte minden választáson, attól függően, hogy melyik kettő állt legjobban, aszerint alakítottak kormányt kiegészülve 7-10 százalékos középpártokkal, és 5% alatti kispártokkal. Na már most a PS falat rengető sikere (lábjegyzet: nem lehetett pontosan mérni, mi lesz, csak azt lehetett látni, hogy nagyon másképp lesz, mint szokott, ezért mindenki találgatta, hogy a PS mért népszerűsége milyen mértékben konvertálódik szavazatokká, és Soini a vonatkozó kérdésekre azt mondta, azt várja, hogy nagy "jytky" lesz. ezzel elkerülte, hogy valamit mondani kelljen konkrétan arról, hogy mit vár. Valamennyire megnyugtatott, hogy egy szakértő kolléga sem tudta, mi a jytky, de valamelyik hozzászóló megírta kommentben, hogy melyik nyelvjárásban használják kb. "dörgés, robbanás" értelemben a szót, de mindenképpen nyelvújításról van szó. Van olyan jó, mint bármelyik dakota mondás, és ráadásul jól illeszkedik a hagyományos populizmus "népies" vonásaihoz) konkrétan azt jelenti, hogy miközben az összes többi párt rontott a négy évvel ezelőtti eredményéhez képest, ők 15%-ot javítva egyből felugrottak a nagy pártok közé, és ezzel az előbb leírt rendszer egycsapásra átalakult. Ennek ellenére látni kell, hogy a "hagyományos pártok" így is begyűjtötték a szavazatok jó kétharmadát, de inkább többet. A probléma nem a jó szereplés (bár sokakat ez is sokkolt, nejem kiváló meglátása szerint: az összes szembejövő finn panaszkodik a PS sikerére, mégis megkapták a szavazatok majdnem ötödét...), hanem a kormányalakítás.

A helyi demokráciafelfogás szerint (jól leképezve azt a tényt, hogy a választásokon relatíve kis elmozdulások vannak, és a jelentős pártok programjai viszonylag kis eltéréseket mutatnak csupán) kormányt a "nyertes pártok" alakítanak, és így lehet a népakaratot a kormányzásban érvényesíteni. Igen, jól érzékeljük, hogy a nyertes párt kifejezés nem kimondottan jól definiálható. Jelen esetben tökéletes az egyetértés abban, hogy a PS valamiféle népakaratot testesít meg, továbbá hogy a nemzeti koalíció, minthogy legnagyobb párt a parlamentben, szintén győztes. A szocdemek bejöttek másodiknak, ráadásul jobban szerepeltek, mint várható volt, ezt szintén lehet győzelemnek tekinteni. Hát ezekből kellene kormányt csinálni. Személyes véleményem szerint az egyetlen adekvát megoldás a PS kisebbségi kormánya lenne, mert mindent másképp akar csinálni, hát tessék, próbálja meg. Eddig erre az ötletemre még senki sem izgult rá. A nemzetközi érdeklődést főleg az váltja ki, hogy a PS egyértelműen a gyengébben teljesítő euroországok megsegítése ellen van. A szocdemek is inkább a bankok és befektetők elszámoltathatóságához kötnék az ilyesmit. Szóval félelem és rettegés. Különösen az látszik problematikusnak, hogy valójában szerintem a portugálok megtámogatásának meglenne a többsége a parlamentben, de a kormányban nem valószínű hogy meglesz. Meglássuk.

Mindenesetre ez a kormányalakítási hepaj valamennyire szépen világítja meg, hogy a jobb-bal, liberális-konzervatív tengely Finnországban végképp nem működik így. A konzervatívjaink (relatíve) neoliberálisak (mint minden komolyabb párt helyben) gazdaságilag egy magas újraelosztással működő jóléti állam keretei között, kulturális szempontból meg nagyrészt liberálisabbak, mint a szélsőségesnek kinevezett szdsz volt anno. A Centrum az európai liberálisokhoz tartozik, de a PS megerősödése előtt még őket lehetett leginkább értékkonzervatívnak tekinteni. A szocdemek kimondott konzervatív vonásokat is fel tudnak mutatni, miközben valamennyire dőlnek ide-oda a gazdasági liberalizmus és a hagyományos baloldali politizálás között. Az említett kereszténydemokraták persze kirívóan konzervatívak ebben a környezetben, de az ott dolgozó ismerősöm alighanem hülyét kapna, ha leszinglihordáznák, és erős feminista. A PS persze nagyon közel van ahhoz, amit a Fidesz euroszkeptikus oldala gondol, de nacionalizmusban még sokat kell tanulniuk...

Költözés

Látom, annak idején ott ragadtam le, hogy Tarlós (azóta főpolgármester) István élénk szavakkal számolt be arról, hogy mekkora hazugság, hogy Európában a nagyvárosi közlekedést állami támogatásból intéznék, én meg elmeséltem, hogy mekkora hazugság az, hogy Helsinkiben nem közpénzből dotálnák a közösségi közlekedést. A történetet szépen lekerekíti, hogy a főpolgármester bejelentette, hogy jelentős állami támogatás nélkül a BKV csődbe fog menni.
Bő egy éves csend után viszont ismét van komolyan vehető apropója a blogírásnak, tudniillik, mint az életünket valamennyire nyomonkövetők pontosan tudják, áttettük székhelyünket Helsinkibe, méghozzá hosszabb időre. Könnyek közt otthagytuk a gellérthegyi albérletet, felpakoltunk és kijöttünk. Persze mindez nem ment ilyen gyorsan és könnyedén. Különböző feladatokat kellett megoldani indulás előtt, közben és után. Ezek között a holmink össze- és szétpakolása aszerint, hogy sürgősen kelleni fog itt kint, ráér később, illetve nem tudjuk kihozni, nos, nem ez volt a legkínosabb, pedig képzelhetitek. Intéztünk mindenféle papírokat, szerettünk volna intézni mindenféle papírokat, de sikertelenül, továbbá őrült módjára fénymásoltam különböző levéltárakban mindenféle anyagokat, de ennek a részleteit fedje jótékony homály. Az egész olyan rohanásnak tűnt, hogy egyszer majd csak nagy, zavaros kváznak tűnik az egész visszagondolva, de most még sajnos a legkülönbözőbb elemei élnek bennem roppant élesen...
Talána legtöbb gond az autó kapcsán állt elő, ezzel kapcsolatos a kedvenc jelenetem. Beszéltem telefonon a biztosítóval, ahol mondták, hogy egyetlen helyen lehet személyesen ügyet intézni, az pedig Dózsa György út 17. Én fel is írtam ügyesen, majd otthonfelejtettem szintén ügyesen, és estefele szépen elmetróztam a Lehel térig, mondván, hogy majd megtalálom, emlékeztem, hogy D. Gy. 15, vagy valami ilyesmi. Nos, az egy foghíjtelek a piac mellett, és ezért egy darabig álldigáltam a havasesőben és néztem a 17-es szám bejáratait (ott minden házszám egy hosszú saroknyi...), de semmi egyértelmű feliratot nem láttam. Na de sebaj, bementem a csarnok kapuja alá, hogy legalább ne ázzak, és felhívtam a biztosítót. Kérdeztem, hogy Dózsa Gy. hányas szám is az ügyfélszolgálat, amire a hölgy visszakérdezett, hogy de uram, melyik városban van. Erre türelmesen elmagyaráztam, hogy Budapestről lenne szó, és hogy a kollégájával mit beszéltem. Újabb kérdés, hogy biztosan az ő biztosítójukat hívtam-e, és nem valamelyik másikat, ugyanis ők levelező biztosító, és nincs ügyfélszolgálatuk sehol. Miután alaposan ki lettem oktatva, és láttam, hogy nem jutunk dűlőre, kénytelen voltam beismerni, hogy aznap már nem jutok tovább. Pár nappal később elmentem, alaposabban megnéztem a D. Gy. út 17-et és megtaláltam az ügyfélszolgálatot, ahol nagyon csodálkoztak a történetemen.
Az autó egyébként főleg azért szép történet, mert egyrészt a finn állam nem viseli el, hogy az ember fél évnél tovább idegen rendszámmal furikázzon az országban (és azt se szeretik, ha az ember fél év bentlakás után jön rá, hogy neki autója is van), mégpedig a rendkívül magas regisztrációs adó miatt (ez egy külön bejegyzést igényelne), másrész pedig a magyar biztosításszabályozás nem kimondottan arra az esetre van kitalálva, amikor az ember ki szándékozik vinni az autóját az országból és máshol akarja regisztrálni. Amúgy bárhol ügyet próbáltam inézni, őszintén elbizonytalanodtak azzal kapcsolatosan, hogy ilyenkor mi a teendő. Erről most ennyit. A konkrét költözés aztán kellemes három napos autóutat jelentett Travemündéig, ahonnan hajóval jöttünk át Helsinkibe. Kicsit aggasztó volt a hóhelyzet, többen óva intettek minket attól, hogy elinduljunk, de összességében nagyon szép utunk volt. És a Harry Potter német moziban, német szinkronizálással Lübeckben (éjfélig nem lehetett felmenni a hajóra, el kellett ütnünk valamivel az időt) olyan élmény volt, amit kár lett volna kihagyni.
Igazándiból a sztori lényege úgyis az, hogy mi történik velünk Finnországban, úgyhogy majd onnan folytatom.