Költözés

Látom, annak idején ott ragadtam le, hogy Tarlós (azóta főpolgármester) István élénk szavakkal számolt be arról, hogy mekkora hazugság, hogy Európában a nagyvárosi közlekedést állami támogatásból intéznék, én meg elmeséltem, hogy mekkora hazugság az, hogy Helsinkiben nem közpénzből dotálnák a közösségi közlekedést. A történetet szépen lekerekíti, hogy a főpolgármester bejelentette, hogy jelentős állami támogatás nélkül a BKV csődbe fog menni.
Bő egy éves csend után viszont ismét van komolyan vehető apropója a blogírásnak, tudniillik, mint az életünket valamennyire nyomonkövetők pontosan tudják, áttettük székhelyünket Helsinkibe, méghozzá hosszabb időre. Könnyek közt otthagytuk a gellérthegyi albérletet, felpakoltunk és kijöttünk. Persze mindez nem ment ilyen gyorsan és könnyedén. Különböző feladatokat kellett megoldani indulás előtt, közben és után. Ezek között a holmink össze- és szétpakolása aszerint, hogy sürgősen kelleni fog itt kint, ráér később, illetve nem tudjuk kihozni, nos, nem ez volt a legkínosabb, pedig képzelhetitek. Intéztünk mindenféle papírokat, szerettünk volna intézni mindenféle papírokat, de sikertelenül, továbbá őrült módjára fénymásoltam különböző levéltárakban mindenféle anyagokat, de ennek a részleteit fedje jótékony homály. Az egész olyan rohanásnak tűnt, hogy egyszer majd csak nagy, zavaros kváznak tűnik az egész visszagondolva, de most még sajnos a legkülönbözőbb elemei élnek bennem roppant élesen...
Talána legtöbb gond az autó kapcsán állt elő, ezzel kapcsolatos a kedvenc jelenetem. Beszéltem telefonon a biztosítóval, ahol mondták, hogy egyetlen helyen lehet személyesen ügyet intézni, az pedig Dózsa György út 17. Én fel is írtam ügyesen, majd otthonfelejtettem szintén ügyesen, és estefele szépen elmetróztam a Lehel térig, mondván, hogy majd megtalálom, emlékeztem, hogy D. Gy. 15, vagy valami ilyesmi. Nos, az egy foghíjtelek a piac mellett, és ezért egy darabig álldigáltam a havasesőben és néztem a 17-es szám bejáratait (ott minden házszám egy hosszú saroknyi...), de semmi egyértelmű feliratot nem láttam. Na de sebaj, bementem a csarnok kapuja alá, hogy legalább ne ázzak, és felhívtam a biztosítót. Kérdeztem, hogy Dózsa Gy. hányas szám is az ügyfélszolgálat, amire a hölgy visszakérdezett, hogy de uram, melyik városban van. Erre türelmesen elmagyaráztam, hogy Budapestről lenne szó, és hogy a kollégájával mit beszéltem. Újabb kérdés, hogy biztosan az ő biztosítójukat hívtam-e, és nem valamelyik másikat, ugyanis ők levelező biztosító, és nincs ügyfélszolgálatuk sehol. Miután alaposan ki lettem oktatva, és láttam, hogy nem jutunk dűlőre, kénytelen voltam beismerni, hogy aznap már nem jutok tovább. Pár nappal később elmentem, alaposabban megnéztem a D. Gy. út 17-et és megtaláltam az ügyfélszolgálatot, ahol nagyon csodálkoztak a történetemen.
Az autó egyébként főleg azért szép történet, mert egyrészt a finn állam nem viseli el, hogy az ember fél évnél tovább idegen rendszámmal furikázzon az országban (és azt se szeretik, ha az ember fél év bentlakás után jön rá, hogy neki autója is van), mégpedig a rendkívül magas regisztrációs adó miatt (ez egy külön bejegyzést igényelne), másrész pedig a magyar biztosításszabályozás nem kimondottan arra az esetre van kitalálva, amikor az ember ki szándékozik vinni az autóját az országból és máshol akarja regisztrálni. Amúgy bárhol ügyet próbáltam inézni, őszintén elbizonytalanodtak azzal kapcsolatosan, hogy ilyenkor mi a teendő. Erről most ennyit. A konkrét költözés aztán kellemes három napos autóutat jelentett Travemündéig, ahonnan hajóval jöttünk át Helsinkibe. Kicsit aggasztó volt a hóhelyzet, többen óva intettek minket attól, hogy elinduljunk, de összességében nagyon szép utunk volt. És a Harry Potter német moziban, német szinkronizálással Lübeckben (éjfélig nem lehetett felmenni a hajóra, el kellett ütnünk valamivel az időt) olyan élmény volt, amit kár lett volna kihagyni.
Igazándiból a sztori lényege úgyis az, hogy mi történik velünk Finnországban, úgyhogy majd onnan folytatom.