Publius Hungaricus

A mai indexen belakadtam a címben említett szerző hosszú írásába. Mondom, írásába, mert a műfaja számomra kétséges, de legalábbis nem magától értetődő. Sok mindenben egyetértek egyébként vele, a szívemből beszél, de több ponton mást gondolok a világról. A fontos nem ez. Egyébként itt olvasható:

http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud2


Itt persze eszemben sincs az egész szöveget értékelni, sok energia, idő (és persze toll meg tinta) kellene hozzá. Egyetlen bekezdés érdekel, mégpedig ez:

Megannyi példa van olyan nemzetekre, amelyek képesek voltak kilépni káros szabályaik, szokásaik, normáik szorításából. Az írek közel két évszázad nyomorúságát és hanyatlását rázták le magukról az elmúlt huszonöt évben, a finnek egy még hosszabb ideig tartó gyarmati és félgyarmati lét okozta szellemi rabszolgaságból emelkedtek fel alig egy emberöltő alatt. Az ezígy-ből való kitörés természetesen lehetséges.

Az egy dolog, hogy bár biztosan tudnám osztani a szerző optimizmusát. Hajlok arra, hogy "szabályok, szokások és normák" nem eleve elrendeltek, hanem igenis temporálisak, és történelmi léptékkel mérve gyorsan változnak. Nem látom tehát elkerülhetetlennek pl. Magyarország kulturális kettészakadottságát, ellenkezőleg, én azt nagy pénzzel és nagyon sok energiával, mesterségesen előállítottnak látom. Hiába lehet különböző előképeket találni (kuruc-labanc, meg népies-urbánus), a történeti meghatározottságra, vagy esetleg a többszázéves múltra vonatkozó állítás szerintem egyértelműen tarthatatlan. Zavarban vagyok azonban mutyi-ügyben, valamint tudatlanság és önelégültség ügyében. Gyanús, hogy Petőfi, Széchenyi, Mikszáth, Ady -és a sor jelentősen folytatható - nagyon hasonlókat írtak. Ebben az értelemben bizony Publius Hungaricus szövege nem tűnik másnak, mint egy jó összetevőkkel felmelegített, de nagyon hagyományos periféria-siralomnak, különösen, hogy éppen a kilábalásra vonatkozó javaslatai tűnnek fel a legkevésbé jó lendülettel írtaknak számomra. Persze az optimizmus fontos dolog.
De valójában nem erről akartam írni, azért ez talán mélyebb megfontolást követelne, mint amennyire az előbbi bekezdésben futotta. Természetesen a finn utalás provokálta ki belőlem a bejegyzést, de még mielőtt arra térnék, egy apróság. Ha jól értem, Publius Hungaricus alighanem humán értelmiségi, de még inkább egyetemi oktató, akinek az inkognitóját az Index óvja. Érdekes játék lenne bizonyos utalásokból összerakni, ki is lehet a név mögött. Ilyen elszólás ez a félgyarmati lét. Olyan Berend T.-Ránki szaga van, hogy hujjaj. Nem mondom, hogy ebből követketetéseket lehet levonni, de sok ilyenből el lehetne szórakozni a kirakóssal.
Engem persze az érdekel, hogy Finnország említése az adott környezetben megállja-e a helyét. Maga a megfogalmazás nagyon tetszik, hosszasan ízlelgettem. Gyarmati, félgyarmati lét, és még ráadásul szellemi rabszolgaság. Csak tippelni tudok arra, hogy mire gondolhat a becses szerző.
Kezdjük a léttel (hátha megelőzte a tudatot). A mai Finnország a ködbe vesző államszervezet-előttiségtől kezdve 1809-ig Svédországhoz tartozott, az öblön túli területként, de a területén lévő tartományok semmiféle hátrányt sem szenvedtek a többi tartományhoz képest, hacsak a központtól való távolságot nem tekintjük ilyennek. 1809-1917 között Finnország már valamilyen értelemben autonóm nagyhercegségként a cári birodalom része volt. A kérdés első körben az, hogy ez mennyiben tekinthető gyarmati, félgyarmati sornak.
Ami a dolog svéd részét illeti, nehezen értelmezhető az ügy. A gazdaság szempontjából aligha van értelme, nem ez volt a rendszer logikája. Kulturális avagy állami értelemben nem látjuk magunk előtt azt a finn nemzetet, amelyik nézőpontjából egy másik államba tagozódás önmagában gyarmati létként lett volna értelmezhető. Korabeli panasszavunk ilyesmire legjobb tudomásom szerint nincs. Hasonló se. Az orosz uralom korszaka már esetleg közelebb jöhet ehhez az értelmezéshez. Itt már találunk panaszokat a korszakból, sőt, van olyan finn törtélmi narratíva, amely a finn nemzet születését az orosz elnyomással szembeni harcként írja le. Érdekes viszont, hogy ezek mikor születtek. Az előbbiek ugyanis inkább a korszak végén, sőt, legvégén, tehát már a huszadik században, az utóbbiak pedig a két világháború között voltak jellemzők. Nem véletlenül. A mai történetírás (de legalábbis egy része) hajlik arra, hogy az orosz hatást nem az öröktől fogva élvezett jogok elbitorlására irányuló kísérletként, hanem ugyanezen "jogok" öntudatlan megteremtéseként értékelje. Ami azt illeti, orosz gyarmatosításról akár gazdasági akár kulturális értelemben macerás beszélni, mert hogy nyoma sem található. Inkább ellenkezőleg. A cári hatalom igen széles lehetőséget hagyott a finn kultúra megteremtésére és fejlesztésére, miközben a finn gazdaság restrikciók nélkül élvezhette a hatalmas birodalmi piac áldásait. A századfordulóra a birodalmi orosz nacionalizmus megerősödésének eredményeként megjelentek a finn különállás felszámolására vonatkozó kísérletek, amiket aztán lehetett retrospektíve állandó leigázásnak leírni, de ez nem tárgyszerű.
A "szellemi rabszolgaság" viszont annyira gyönyörű, hogy a "ruszkigyűlölet" legjelesebb ideológusai is megirígyelték volna annak idején. Ha Publius Hungaricus fejében a századfordulós kampány különböző nyomai keltették ezt a képet (fél Európa felszólalt a szegény elnyomott finn nép érdekében, amely - hogy Závodszky Géza örökbecsű mondatát idézzük - a Baltikummal együtt az orosz medve talpa alatt nyögött), akkor a derék finn értelmiségiek jó munkát végeztek...

sorrend

Már megint eltűntem, de ez az október valahogy macerás volt. Most mit lehet tenni. Több mindenről szerettem volna írni, de valahogy a torkomon akadt. Így volt ez a Mozart requiem koncerttel, a Verdiről most inkább nem beszélve. Ezekre most spongyát. Lenne egy csomó minden más is. Nyilván adott esetben fontosabbak, mint amihez most fogok hozzányúlni, de felgerjedt szittya vérem. Úgy is mondhatnám, hogy tele vele a hócipőm, ahogy a magyar sajtó bizonyos egyébként nagyon szimpla dolgokat tálal. Az apropó a Világgazdasági Fórum aktuális versenyképességi jelentése/listája, amelyről volt szerencsém olvasni először a finn sajtóban, aztán jött az Index. Kezdjük az utóbbin. A hír címe, hogy "Nagyot romlott a versenyképeségünk". A lead szerint az Egyesült Államok továbbra is első, a térség országai általában rontottak, Magyarország pedig hat helyet rontva kikerült az első harmadból. Én ekkor már a finn hírből több mindent tudtam ami innen kimaradt. Nyilván itt fontosabb volt, hogy Finnország hosszan első volt a ragsorban, és most visszaesett a másodikról a hatodik helyre. Ebből messzemenő következtetéseket a hír írója nem vont le, viszont megkérdezett egy szakembert, aki felvilágosította, hogy ebben az évben más módszertannal számoltak. Belinkelték továbbá az intézmény honlapját, ahol az információk elérhetők. Valami miatt az volt a benyomásom, hogy a finn közszolgálati jobban teljesített, mint az MTI, ami alapján az index írt, és hogy használható információt kaptam a hír elolvasásával. Na de mi a helyzet az indexszel? A VF honlapján található információ kétség kívül félrevezető, hiszen a kutatás vezetője azt nyilatkozza, az Egyesült Államok megerősítette vezető helyét a legversenyképesebb gazdaságként, holott tavaly hatodik volt. Ezzel együtt én úgy képzelem, picit utána lehetett volna nézni. Talán felesleges úgy címmel ellátni egy ilyen hírt, hogy "nagyot romlott a versenyképességünk", mielőtt tisztázzuk, hogy mit is jelent a VF indexe, hogy azt mikor hogy számoják, és az éves sorok összehasonlíthatók-e. A válasz persze nem, és nemcsak a módszertani váltás miatt. Az állítás, hogy kiestünk az első harmadból, szorosan véve helytálló, de átnézve az utóbbi hat-hét év listáit, pici hazánk szinte minden évben "rontott", miközben egyre több országot vettek számításba. 2001-ben 75 ország szerepelt a rangsorban, most 131. Ha az MTI és az index kedvéért százas listára vetítjük az összes helyezést, akkor 33-nál jobb eredmény az első harmadba tesz minket, annál rosszabb azon kívülre. Ezen az alapon két évben, 2003-ban és 2006-ban voltunk egyharmadon belül (a magyar gazdaság versenyképességének két nagy éve, ránézésre is nyilvánvaló...), legkíjebb 2002-ben és 2004-ben voltunk. Ha komolyan vennénk ezt az egészet, ugyanilyen határozottsággal mondhatnánk, hogy a magyar versenyképesség visszaesett a 2001-es szintre.
A jelentés értő olvasásával biztos nyerhető belőle érdekes információ, de a lista önmagában csak sarlatánkodásra alkalmas. Ezt vajon az újságíró tudja (akkor hazudik), vagy nem (akkor felkészületlen) az ismert dilemma szerint. Ehhez kapcsolhatnám még egy korábbi élményemet. Tavaly, amikor mindenféle egetverő baromságok röpködtek a levegőben az ország helyzetéről úgy pro mint kontra, az Index előállt egy olyan hírrel, hogy a "legutolsók vagyunk", ti. egy kutatóintézet az egész világra vetített országonkénti reálbéralakulási jóslattal állt elő, ahol ennek alapján sorrendbe rendezték az országokat. Akkor is felgerjedt szittya vérem, és írtam a cikk szerzőjének, megkérdeztem, ugyan már a jósolt reálbér-növekedés az milyen értelemben mutató, tehát ha annak minősül, akkor pontosan mit is jelez, és hogy kihez képest érdekes, valamint esetleg akár csak egy néhány éves sorba helyezve is mit mutatna, amire rövid úton eljutottunk odáig, hogy az újságíró közölte, ő nem közgazdász, ezért ezeken neki nem kell elgondolkodnia. Hm. Akkor kinek írta a hírt? Még valamin akartam puffogni az ügy kapcsán, de úgyis minek. Ígérem, legközelebb valami érdekesebb dologról írok. Pl. a Finnországban sincs kolbászból a kerítés témakörben...