Finn elnökválasztás

A finn köztársasági elnök-választás február 5-i második fordulójában Sauli Niinistö a szavazatok közel 63%-val győzött. A jobbközép Nemzeti Koalíció jelöltje immár hat éve vezette nagy fölénnyel a közvélemény kutatásokat, és ez az előny a választás közeledtével sem akart csökkenésre fordulni. Ebben az értelemben minden idők legérdektelenebb választási küzdelme zajlott. A konkrét események és eredmények azonban felborították az előzetes forgatókönyveket.
Sokan tartottak a „bázisfinneket” vezető Timo Soini sikerétől. A nemzetközi sajtóban rendszerint „igazi finnekként” megjelenő populisták a tavalyi országos választáson egy csapásra a nagy pártok közé emelkedtek, ráadásul a finn vidéket hagyományosan uraló Centrumpárt támogatását olyan mértékben megcsapolva, hogy az lényegében a középpártok közé szorult vissza. Az aggódók szerint a közvetlen elnökválasztás a karizmatikusnak tartott Soini számára lett volna kedvező. Mindezek ellenére az eleve vesztésre ítéltek csatáját a második fordulóba jutásért a 8-9%-os támogatottságú zöld párt jelöltje, Pekka Haavisto nyerte, mégpedig a betliző Soini helyett a centrumpárti Paavo Väyrynen előtt. A közszolgálati csatorna hivatalos választási szakértője úgy értelmezte a második forduló eredményét, hogy Haavistot háttere – volt polgári szolgálatos, egynemű házastársi kapcsolatban él, ráadásul nem tagja az egyháznak – akadályozta meg abban, hogy jobban megközelítse, vagy akár megverje Niinistöt. Eközben a szociáldemokraták úgy vesztették el a köztársasági elnöki pozíciót több mint harminc év után, hogy a jelöltjük az ötödik helyen végzett.
Niinistö nyomasztó előnye nyilvánvalóan már a jelöltállítás pillanatában nehézséget jelentett a rivális pártok számára. Elemzői várakozások szerint a többi jelölt megjelenésének észrevehetően apasztania kellett volna az utcahosszal vezető jobboldali jelölt támogatottságát, ez azonban nem, vagy legalábbis a vártnál kisebb mértékben történt meg. A közvetlen köztársasági elnök-választás már korábban is igazolta, a pártok támogatottsága nem feltétlenül tükröződik az eredményben (gondoljunk csak a svéd kisebbségi Elisabeth Rehnre, aki 1994-ben bejutott a második fordulóba, és ott megszerezte a szavazatok 46%-át), és most egy olyan helyzet állt elő, ahol a kis és nagy pártok jelöltjei fej-fej mellett haladtak az utolsó hétig.
A kampány a végtelenségig egyszerűsített üzenetek és a nagy rendszerességgel tartott televíziós viták ellenére az átlagpolgár számára alighanem unalmas volt. A kampánystábok is zavarban lehettek, mert a felmérések szerint a nép nem reagált semmire. Ennek következtében részben a burleszk-szerű elemek maradnak meg az utókor számára. Ezek közül mindenképpen kiemelendő Väyrynen, akinek kampánya az öniróniára (!) épült.
A kampánycsapatok nehézségei részben egy paradoxonra vezethetők vissza. Miközben Finnország (1994-ben) áttért a közvetlen választásra – korábban elektorok választottak -, az elnök jogosítványait több hullámban megnyesték. A hagyományos finn közjogi rendszert – különösen a negyedszázados Kekkonen-korszak miatt – sokszor félprezidenciális rendszerként jellemezték. A Kekkonent követő Mauno Koivisto kezdett el a parlamentarizmushoz való visszatérésről beszélni, és ő már nem élt azonos mértékben az elnöki pozíció nyújtotta lehetőségekkel. Apróbb változtatások után a 2000-ben elfogadott, a korábbi alkotmány erejű törvényeket felváltó egységes alkotmány szentesítette a politikai rendszerben lényegében végbement változást, és ugyan az elnök továbbra is „vezeti a külpolitikát a kormánnyal egyetértésben”, az elnöki jogosítványok inkább formálisnak tekinthetők és tovább szűkülnek a közeljövőben. Ennek következtében a hosszú kampány alatt olyan politikai kérdésekről kérdezték a jelölteket, amelyekre nézve elnökként szinte semmilyen befolyással nem bírnának. Bár az EU kurrens problémái rendszerint előjöttek a viták során, sőt, a legélesebb ellentéteket az erre vonatkozó kérdésekkel lehetett megmutatni a jelöltek között, valójában a megjelenített véleményeknek alig van relevanciájuk a finn EU-politika szempontjából.
Figyelemre érdemes kezdeményezése volt a kampányidőszaknak az „ifjúsági választás”, amit egy civil szervezet hívott létre, és több tízezer iskolás részvételével érdekes információkat közöl a következő években választókorúvá érő korosztályok preferenciáiról. Meglepő vagy nem, a fiatalok szavazatai kis híján egybeestek a valós választás eredményeivel. Kérdés, hogy ez a generációs kérdéssel kapcsolatban áll-e vagy sem, de a második fordulóba az a két jelölt jutott, akik hitelesen használták a közösségi oldalakat a kampányban. Haavisto azzal emelkedett ki a többi jelölt közül, hogy versenyre tudott kelni Niinistövel a facebook-oldalukat lájkolók számában. Ráadásul Haavisto kampányához a pénzt nagyrészt a közösségi oldalon adták össze. Összességében úgy látszik, két eredményes módja volt a kampányolásnak, a választókkal való informális személyes találkozások sokasága, és a közösségi oldalakon végzett kampány.
Az első forduló és a megelőző kampány értelmezésének egyik fontos eleme mindenesetre, hogy Soini és Väyrynen eredménye felfogható a hagyományos populizmus és – mondjuk így – az újpopulizmus összecsapásaként, amelyből az előbbi került ki győztesen. Ha ez így van, Soini pártjának tavalyi sikere nem a politikai irracionalizmus és az intolerancia reneszánszával, hanem a Centrumpárt vidéki támogatóinak protesztjével magyarázható. Ebben az interpretációban a párt városi liberális vezetése iránti elégedetlenségét fejezte ki így a hagyományos tábor. A populizmus két verziója közötti különbséget jól fejezte ki a jelenet, amikor Väyrynen őszinte elképedéssel magyarázta, hogy a rasszista előítélet már micsoda döbbenetes dolog.
Pártoktól függetlenül létezett elsősorban a városi képzettebb választók körében egyfajta remény, hogy az elnökválasztás a parlamenti választás második fordulója lesz, ahol Finnország bebizonyítja, hogy továbbra is a nyitottság és a tolerancia jellemzi, és ezzel lerázza magáról azt az árnyékot, amit a bázisfinnek előretörése vetett a nemzetközi megítélésre. Alighanem ezekre a várakozásokra – valamint a Rehn-jelenség emlékére – próbált apellálni a svéd kisebbségi jelölt, Eva Biaudet. Az előző elnökválasztásokon egyértelműen úgy látszott, a női jelöltnek előnye volt a férfival szemben, ebben az évben ennek semmi jele sem volt. Ráadásul Biaudet ismeretlen volt a nagyközönség előtt, némiképp körülményesen fogalmazott finnül, és ez nem vált előnyére a tévévitákban, ahol a jelölteknek egy-egy jól sikerült mondat jutott esténként. Bár a jelöltek mögött álló pártok erősen különböző támogatottsággal bírnak, a viták túlnyomó többségén mind a nyolc jelölt részt vett, a média ebből a szempontból nagyon következetes volt.
A választási eredmények több kérdést felvetnek. A szociáldemokraták évek óta gyengélkednek, a kérdés az, hogy a jelenség magyarázata a szociáldemokrácia összeurópai képtelenségére vezethető-e vissza annak vonatkozásában, hogy választ tudjon adni a jóléti állam válságára, vagy inkább a helyi szerkezetek kifáradására. A szociáldemokrata jelölt döbbenetes eredménytelensége vajon a párt további eróziójáról szól, vagy egyszerűen Lipponen korábbi pozíciója az Északi Áramlat lobbistájaként olyan tehertétel volt, amellyel nem lehetett megbirkózni? Niinistö hat évvel korábban azért pozícionálta magát a munkásság „elnökeként”, mert attól tartott, hogy jobboldali jelölt nem tud Finnországban elnökválasztást nyerni. Ebben az évben a két egyértelműen baloldalinak számító párt jelöltjei összesen kaptak tizenkét százalékot.
Bár régóta beszéd tárgya, hogy a hagyományos baloldal-jobboldal felosztás idejét múlta, és a második fordulóban valóban lényegében két liberális jelöltből lehetett választani, a választás egészét tekintve egyfajta polarizáció mégis kézzelfoghatóan megjelent. Bármily jelentős is Niinistö sikere, vagy az a tény, hogy komoly eredményt ért el a szociáldemokrata szavazók körében, a szenzáció a „Haavisto-jelenség”. Pekka Haavisto második fordulós eredménye ugyan a leggyengébb a közvetlen választások történetében, de így is ötszöröse a párt parlamenti választáson begyűjtött szavazatainak. A szexuális kisebbségek ugyan összehasonlíthatatlanul toleránsabb környezetben élnek Finnországban, mint ami Kelet-Közép-Európában felmerül, Haavisto házastársának megjelenése a kampányban valószínűleg problémát okozott a tradicionalistáknak. Bár ez magánbeszélgetésekben fontos téma volt, negatív kampányban szinte nem jelent meg. Az ellenjelölt és stábja végig igyekezett elkerülni azt a hibát, hogy erre ráerősítsen. Még Soini is meglebegtette, hogy a második fordulóban Haavistot támogatná. Talán épp ezért érezhették egyes vidéki, konzervatív-vallásos szavazók, hogy nem volt jelöltjük (ha nem a nagy hideg miatt maradt alacsony a részvétel a második fordulóban, akkor emiatt). A fő kérdés az elnökválasztás után egyrészt az, hogy ki tudja megszólítani őket, másrészt pedig az, hogy a Haavisto-jelenség megágyaz-e a Zöldek felemelkedésének a liberális értékválasztású szavazók első számú preferenciájaként.