A finn parlament a közönség ovációja mellett megszavazta az egynemű párok jogegyenlő házasságára vonatkozó javaslatot. Mindez az állami szinten melegellenes Ororszországgal leghosszabb közös határral megvert EU-tagállamban. És hogy jön mindehhez a magyar szekularizáció?
A finnekkel kapcsolatban több erős sztereotípia van forgalomban Magyarországon illetve világszerte. Ezek persze természetüknél fogva felületesek, de sokszor szembeszökő különbözőséget ragadnak meg. Közöttük a hallgatagság, nyugalom, szenvtelenség azok a tulajdonságok, amiket az északi nyelvrokonokkal leginkább azonosítani szokás. Ráadásul (hogy kézenfekvő példát hozzak) a nagyvilágban talán legjobban ismert finn, az autóversenyző Kimi Räikkönen sem fektet energiát abba, hogy lerázza ezeket a sztereotípiákat magáról. Mondjuk túl flegma is ahhoz, hogy bármi ilyesmivel foglalkozzon...
Nem meglepő módon, a finn politikai kultúrát sem lehet túlfűtöttséggel vádolni, és a politikai rendszer is kedvez a kiegyensúlyozott, megfontolt döntéshozatalnak. Ennek fényében különleges, hogy a tavalyi év vége legjelentősebb belpolitikai eseményévé vált szavazás az "egyenjogú házassági törvény" tárgyában mondhatjuk, hogy szokatlan érzelmeket szabadított fel, sőt, szinte már latinos temperamentumra utaló jeleneteket generált. Nemcsak ezért érdemli meg azonban, hogy kicsit részletesebben foglalkozzunk vele. Természetesen a döntést megelőző felfokozott várakozás, illetve a rendkívüli aktivitás, amit az ember a facebookos és twitteres környezetében tapasztalt önmagában is mutatják, hogy valami különleges dologról van szó. Az ügy jelentőségét mégis inkább a miértek, és a kérdések megválaszolása nyomán felmerülő további problémák adják. Ráadásul ezzel Finnország abba az irányba tart, hogy az a melegházasságot lehetővé tevő európai állam legyen, amely a homofóbiát állami politika szintjére emelő Oroszországgal hosszú közös határral rendelkezik.
A melegházassági javaslat parlamenti tárgyalása
A finn parlament ugyanis november végén 105-92 arányban, mindössze két képviselő távollétében (elnök nem szavazván, hogy régi magyar parlamentben szokásos fordulatot idézzük) részletes tárgyalásra alkalmasnak minősítette, vagyis lényegében elfogadta a törvényelőkészítő bizottság többségi véleményével ellentétesen beterjesztett javaslatot "a házassági törvény, a regisztrált párkapcsolatról szóló törvény és a transzszexuális nem megerősítéséről szóló törvény megváltoztatása tárgyában". Miről is van tehát szó? Finnországban jelen pillanatban a házasságkötés lehetősége heteroszexuális pároknak van fenntartva. Regisztrált párkapcsolatban pillanatnyilag több mint kétezer azonosnemű pár él. Ugyan a regisztrált párkapcsolatban élők elvben ugyanazokat a jogokat élvezik - a megkülönböztetés tényén kívül -, az örökbefogadás lényegében lehetetlen a nem heteroszexuális kapcsolatban élők számára. Ez önmagában véve nem különleges, Európában is kisebbségben vannak azok az államok, amelyekben azonos nemű párok házasságot köthetnek. Csakhogy Finnország a számára egyértelmű referenciának számító északi államok között egyedül maradt a melegházassággal szemben tiltó állásponttal, és Nyugat-Európa is előbbre jár ebben a kérdésben. De hogy akkor most megszavazták-e a melegházasságot vagy sem? A finn parlament eljárásrendje elsőre bonyolultnak tűnhet - és jelen esetben ráadásul olyan eljárásról van szó, amiről nincs tapasztalat - ezért a helyi nyilvánosságban is napokat vett igénybe, hogy letisztuljon, mit is jelent ez a szavazás, de az alábbiakban minden tisztázódni fog.
Az eljárásbeli újdonság, hogy az ügy állampolgári kezdeményezésként került a parlament elé, ami új eszköz a finn demokráciában. Már a 2011-es választás idején is tudni lehetett, hogy a melegházasság egyike a felmerülő törvényalkotási dilemmáknak, és a képviselők egy részének álláspontja is ismeretes volt a választások pillanatában. Hiába kerültek azonban a kérdés rendezését leginkább támogató pártok (jelesül a baloldal és a zöldek) kormányzati pozícióba, a rendkívüli ideológiai sokszínűsége miatt csak szivárványkoalícióként emlegetett kormány programjába nem sikerült felvenni az ügyet. Az akkori egyezség szerint képviselői indítványként lehetett benyújtani, amely annak dacára sem kapta meg a képviselők többségének aláírását, hogy a választási kampány idején még a jelöltek többsége úgy nyilatkozott, támogatja a melegpárok jogát a házasodásra. Így viszont a törvényelőkészítő bizottság belátására volt bízva, továbbviszik-e javaslatot a törvényhozás teljes ülése elé. A bizottság a kritikusok szerint jól „elült” a javaslaton, majd egy év után elutasította, ezzel alakult ki a helyzet, amelyben az ügy civil támogatói a nemrég bevezetett új törvénykezdeményezési intézményhez nyúltak.
Melegjogi aktivisták alapos munkát végezve megalkották a törvényszövegre vonatkozó javaslatot, fél év alatt összegyűjtötték a megfelelő számú aláírást (a szükséges ötvenezer helyett több mint 166 000-t), és így a parlamentnek foglalkoznia kellett a kérdéssel. A javaslatot első körben a törvényelőkészítő bizottság tárgyalta. Meghallgattak negyvenhét szakértőt, szakvéleményt kértek egy sor minisztériumtól. Szakértőként meghallgattak egyebek között egy pedagógiai professzort, aki a mainstreamtől némiképp távol álló nézeteinek aztán nemcsak itt adott hangot, hanem jelentős mennyiségű véleménycikkben is, amelyekkel beterítette a fél finn sajtót. Talán a legjobban sikerült érve az volt, hogy a római birodalom bukásához a „nemsemlegesség kultúrája” vezetett. Végül a közvetlen kollégái voltak kénytelenek nyílt levélben jelezni a publikum számára, hogy a professzortárs állításait a szakirodalom speciel nem támasztja alá, épp ellenkezőleg. Mindez azoban már az utolsó hetek eseményei közé tartozik, miután már a bizottság szűk többséggel leszavazta az állampolgári kezdeményezés részletes tárgyalásra alkalmasságát. Ennek következtében a javaslatot úgy lehetett továbbvinni, hogy a kisebbségben maradtak sajátjukként beterjesztették a többségi vélemény ellenjavaslataként. Minthogy a parlament elnöke a bizottság többsége által támogatott jelentést terjesztette be szavazásra a kisebbségi javaslat ellenében, a „nem” szavazatok többsége jelentette a melegházasság bevezetésére, vagy legalábbis a javaslat továbbvitelére nézve az „igent”. Ez a megfogalmazás, „igent a melegházasságra”, már csak azért is helyénvaló itt, mert a kampány vezérmotívuma a házasságkötési ceremónia „igenjére” épült, ami finnül úgy hangzik, „akarom!”. A facebookon egy sor ismerősöm le is cserélte a profilképét erre a szóra a parlamenti szavazás előtti napokban.
A „hangulat”
Ahogy haladtunk előre az időben, egy sor, szokatlan érzelmi töltetről tanúskodó jelenséggel lehetett találkozni. Jelentős médiumok (azt hiszem, példátlan módon) listákat állítottak össze az egyes képviselők várható álláspontjáról. A szavazás előtt egy nappal ott tartott a számítás, hogy eggyel kevesebb „igen” (tehát nem...) szavazó volt, mint amennyi a biztos többséghez kellett, miközben tizenegynéhány képviselő álláspontja még ismeretlen volt. A facebook falai, az újságok véleményoldalai és a hírportálok háttéranyagai tele voltak a pro és kontra érvelések amúgy unásig ismert változataival. Az ellenzők azt próbálták bizonygatni, hogy az érvényes szabályozás nem diszkriminatív, a pártolók szerint pedig érvényt kell szerezni az egyenjogúságnak. A folyamat egyik legmegmosolyogtatóbb pillanata az volt, amikor a kereszténydemokraták (a magyar jobboldali diskurzusra még leginkább hajazó témákat és fordulatokat használó törpepárt) vezetője az ENSZ emberi jogok nyilatkozatára hivatkozott, hogy ti. abban is férfi és nő közötti házasságról beszélnek. Az ellenzők másik fontos témája az örökbefogadás kérdése volt, amelynek kapcsán feltűnt, milyen nehéz feladat homofób kijelentések nélkül érvelni a melegházasság ellen. A legkülönbözőbb intézmények és közösségek jelentettek meg a melegházassági kezdeményezést támogató véleményt, érdemes közülük a Helsinki Egyetemet, az ország legrégibb és legnagyobb felsőoktatási intézményét, továbbá a gyermekvédelemért felelős szervezetet megemlíteni. A szakma ugyanis egyértelműen felsorakozott amellett, hogy a gyereknek az az érdeke, hogy szeretetteljes környezetben nőjön fel, a nevelők nemi hovatartozása másodlagos.
Ha nem értem félre az eseményeket, éppen az álláspontokkal kapcsolatos bizonytalanság vonta be a széles közönséget érzelmileg, mégpedig egészen szokatlan mértékben. A pártoló kampány központjába a szeretet témája került. „Hagyd áradni a szeretet!” hangzott el különböző formákban, próbálták magyarázni az ellenzőknek, hogy az, hogy valakiknek, akik szeretik egymást, valamit adunk, az nem vesz el másoktól semmit. Tulajdonképpen erre reflektált az a jelenet, amikor a melegségét nyíltan vállaló (a bizottság kisebbségi véleményét jegyző) zöld képviselőhöz a szavazás végén több képviselőtárs – fiatalabb nők – némiképp félénken odafutott, hogy megölelje. Osztoztak az érzelmeiben. Az elfogódottság pedig egyértelműen annak volt betudható, hogy a parlament hagyományos viselkedési rendjében a képviselő nem fejezi ki sem örömét sem csalódottságát a döntésekkel kapcsolatban. A finn parlamentben nincs közbekiabálás. A folyamat viszont most olyan jelentős érzelmi energiákat mozgósított, hogy a résztvevők maguk is zavarba jöttek. Eközben a parlament előtt órákon át tartott a véleménynyilvánítás. Az ötezresre tehető, fiatalokból, fiatal felnőttekből, családokból álló tömeg szokatlan lelkesedéssel tüntetett a házasodás szabadsága mellett. Eközben tőlük elválasztva mintegy húsz ellentüntető állt ki a gyerekek anyához és apához való jogáért. A parlament kedvező döntése után pedig hatalmas ünneplés kezdődött. Gátak szakadtak fel, áramlott a szeretet.
A politikai kontextus
A döntés politikai vetületei is érdekesek. Az idő mutatja meg, hogy van-e önmagán túlmutató jelentősége ezeknek a folyamatoknak. Az egyik jellegzetesség, amelyre a sajtó már korábban felfigyelt, hogy a melegházassághoz való viszonyulás a képviselők körében jelentős mértékben generációs különbségen alapul. Az 1965 előtt születettek nagy valószínűséggel ellenzik, az 1965 után születettek nagy valószínűséggel támogatják a melegházasságot. Hogyhogy nem a politikai/ideológiai hovatartozás a meghatározó? Pont ez a lényegi kérdés.
Egyrészt természetesen az is meghatározó. Csakhogy nem követi a frakciólogikát több okból sem. Általában is, a liberális-konzervatív határvonal Finnországban a pártokon belül húzódik. Ez ugyan főként a néppárti jellegű nagyobb pártokra érvényes, de alapvetően helytálló egyszerűsítés. Így lehet, hogy az európai liberálisokkal egy frakcióban ülő centrumpártiak között vannak a leginkább értékkonzervatív képviselők, mint ahogy az Isten-Család-Haza hagyományú néppártiak között is vannak olyan virtigli liberálisok, amilyenről Magyarországon a jobboldali publicista csak nagyobb mennyiségű pálinka után álmodik. Az antidiszkriminációs agenda, amelynek fontos részét képezik a szexuális kisebbségek jogai, ennél komolyabban megosztó problematika. Az egyébként a liberalizmussal kevésbé jó viszonyt ápoló zöldek és baloldaliak egyértelműen a progresszív tábort erősítik, míg a kereszténydemokratákat és a populistákat éppen az antidiszkriminációs agenda elleni fellépés élteti. A svédpártiak érthető módon szeretik a kisebbségi jogokat, és még leginkább ők képviselik a hagyományos liberalizmust a finn politikában. Az itt említettek azonban főként a kisebb pártok, a képviselőház mintegy bő harmadát teszik ki együtt (közülük a populista Igazi Finnek zárkóztak fel az utóbbi időben a nagy pártok mellé). A parlament túlnyomó többségét a szocdemek, a konzervatívok (Nemzeti Koalíció) és a centrumpártiak teszik ki.
De hogy miért nem lehetett előre látni a szavazás eredményét a frakciók álláspontja alapján? Nos, emögött a finn politikai kultúra egyik furcsasága van. Szokásba jött bizonyos kérdésekben nem frakcióálláspontot kialakítani, ezek az úgynevezett lelkiismereti kérdések. Az ezekkel kapcsolatos szavazásokra a képviselők szabad kezet kapnak. Jellegzetesen az atomenergia szokott ebbe a kategóriába tartozni, mostanra a melegházasság is ide került. Ennek az ideológiailag erősebb töltésű pártok esetében vajmi kevés jelentősége van, a kereszténydemokraták az egyik oldalon, a zöldek és a baloldaliak a másikon nagyon világos álláspontot képviseltek az ügyben. A megbízhatóan liberális svédpártiak is egy híján a melegházasság mellett voksoltak Az inkább néppárti típust képviselő frakciók esetében viszont valóban volt tétje a vitának. A populisták vezére, Timo Soini bizonyos kérdésekkel kapcsolatosan a konzervatív kereszténydemokrácia álláspontjához köti magát, ilyen ügyekben szokott olyanokat mondani mint Orbán Viktor. Ennek egyik következményeként a populisták voltak az egyetlen olyan frakció, amelyik előírta a kötelező szavazást, itt az egyik fiatal nőképviselő nem tudta megerőszakolni a saját álláspontját és kiszavazott, ami azért jól jelzi a finn kulturálisan konzervatív euroszkepszis pozícióját az ideológiai palettán. Igaz az is, hogy a női képviselők lényegesen magasabb arányban (57/84) támogatták a melegházasság bevezetését, mint a férfiak (48/115). A szociáldemokraták lelkesedése előzetesen nem volt teljesen egyértelmű, de végül két kivétellel pozitívan szavaztak. Az igazi kérdés a két nagy „polgári” frakció viselkedése volt. A szavazás során végül a centrumpártiaknak mindössze egyhatoda foglalt állást voksával a melegházasság mellett, míg a konzervatívok közel kétharmada szavazott hasonlóan.
Mindebből azt látjuk tehát, hogy egyfelől a fiatalabbak és a nők támogatták a melegházasság bevezetésére vonatkozó javaslatot, továbbá a zöldek és a baloldal pártjai szinte egységesen felsorakoztak az ügy mellett a különböző liberális csoportok támogatásával. Ez nagyjából meg is felel azoknak a kutatásoknak, amelyek szerint a népességben a fiatalabbak és a városlakók körében volt legmagasabb a javaslat támogatása. Ugyanebbe a logikába illeszkedik, hogy a parlamenti ellenzők a férfiasabb karakterű illetve keresztény ideológiájú csoportosulások tagjaiból kerültek ki. Felületes, sőt, valójában téves lenne viszont úgy leírni a dolgot, hogy itt vallásos és szekularizált álláspontok álltak szemben egymással. Hogy miért, és hogy a magyar glóbusz szempontjából hogyan kapcsolódhatunk mindehhez, arra bejegyzésem második részében térek ki.
II
Kereszténység, melegházasság és politikai kilátások
A keresztény progresszíó ugyanis határozottan az egyenjogúság, a szeretet és antidiszkrimáció nyelvén szólalt meg az egész folyamat alatt. Érdemes megemlékeznünk arról, hogy a többi északi államban nemcsak hogy lehetőség van a melegházasságra, de a domináns evangélikus egyházak össze is adják a párokat. Az említett populistavezér, Timo Soini például nem a hagyományos finn evangélikus álláspontra hivatkozva ellenzi az azonos neműek közötti házasságot, hanem az elenyésző számú meggyőződéses római katolikus finnek egyikeként viszonyul a társadalom többségétől eltérően bizonyos társadalmi kérdésekhez. Hasonló a helyzet a kereszténydemokratákkal is, akik ugyan egy markáns egyházon belüli álláspontot képviselnek, de semmiképpen sem az egyház többségi álláspontját. A törvénytervezet a lakosság többségének egyértelmű támogatásával találkozott, a kampány idején 66%-os támogatottságot is mértek, de maga a 166ooo támogató aláírás is hatalmas szám. Különösen markánssá tette a melegházasság-párti keresztény álláspont jelenlétét, hogy helsinki evangélikus püspöke is üdvözölte a parlament döntését, és az érsek is örömét fejezte ki facebook-üzenetében. Az egyházon belüli jelentős véleménykülönbségeket, továbbá az északi kereszténység kevéssé autoriter voltát, plasztikusan mutatja, hogy egy lelkész eljárást kezdeményezett az egyházi bíróságon az érsek megnyilvánulásával kapcsolatban.
Amint korábban említettem, a döntés politikai és gyakorlati következményeinek gyors felmérését hátráltatta, hogy nincs kialakult gyakorlat arra nézve, hogyan kell eljárni egy népi kezdeményezéssel. A parlamentnek a bizottsági állásponttal szembemenő, de a kezdeményezést pártoló szavazása után foglalkozott vele a parlament kicsinyített másának tekinhető „nagybizottság”, majd miután ott a képviselők túlnyomó többsége támogatta, december 12-én ezúttal 100-91 arányban a teljes ülés is újra megszavazta. A javaslat mindennapi életben érezhető eredménye viszont a kapcsolódó törvények módosításai után válik láthatóvá, ami mindenképpen a jövő tavaszi választások után felálló parlamentre marad. Ennek következtében két, egymással szoros kapcsolatban lévő kérdés vetődik fel. Az egyik, hogy akkor most indokolt volt-e egyáltalán a az ünneplés és a fellélegzés, illetve hogy vannak-e politikai szándékok az ügy választási témává emelésére, a többség akaratának felülírására egy új parlamentben.
Az első kérdésre bizonyos választ a jövő fog adni. Éppen azért, mert nincs kialakult gyakorlata a népi kezdeményezések kezelésének, lehetnek viták arról, hogy a jelenlegi parlament döntései mennyiben kötik a következő parlamentet. Különösen amiatt érdekes ez a kérdés, hogy a finn parlamenti eljárási hagyomány ismeri a javaslatok „pihentetésének” gyakorlatát. Bizonyos kérdésekben a minősített többséget kiváltja egy új parlament azonos többségének egyetértése. Ennek következtében elképzelhető olyan eset, amikor egy korábban már (ha nem is az előírt mértékű, de) többséget kapott törvényt a következő parlament mégsem szentesít. Nem meglepő módon azok a (jellemzően kisebb) pártok, amelyek identitása szempontjából az ügy szimbolikus jelentőségű, aktívabbak ebben a kérdésben. A kereszténydemokraták többször említett elnöke sietett kijelenteni, hogy a következő parlamentnek majd joga lesz ellenkező döntést hozni (kajánul meg lehet persze egyrészt jegyezni, hogy már ha ők abban benne lesznek, hiszen a parlamenti pártok közül a kereszténydemokraták támogatottsága a legalacsonyabb, de az is jól látható másrészt, hogy pont ezért próbálnak ezzel a témával kampányolni). A zöldek erősen azonosultak a népi kezdeményezéssel, említett képviselőjük viselte gondját a javaslat parlamenti tárgyalásának, és enélkül aligha juthatott volna sikerre. Nyilvánvalóan úgy érzik, hogy ennek az ügynek ők a bajnokai, és politikailag nem utolsó, hogy egy olyan témában sikerült élre állniuk, amelynek támogatottsága messze meghaladja a párt támogatói körét. Megszavaztattak a parlamenttel egy határozatot, amely kötelezi a kormányt arra, hogy 2015 végéig benyújtsa a kérdéses törvénymódosításokat.
A dolog pikantériája, hogy a sokszínű finn politikai palettán alig vannak olyan témák, amelyek egyértelműen és radikálisan megosztanák a választókat. A melegházasság ilyen, és nyilvánvalóan az újabb, a beállt választói preferenciák megváltoztatásában érdekelt pártok számára ezek nyújtanak lehetőséget arra, hogy ne csak a lassú demográfiai folyamatok eredményeként jussanak új szavazókhoz. A választói preferenciák újrarendezése a kulturális értelemben vett liberalizmus/konzervativizmus mentén korántsem biztos, hogy a progresszív álláspont megerősödésével járna. Meghallgatva a nagyobb pártok képviselőinek álláspontját, nem valószínű azonban, hogy ilyen helyzet a következő választáson előálljon. A közvélemény-kutatások alapján szinte biztosnak tekinthető következő miniszterelnök, a Centrumpárt vezetője, bár maga is a melegházassági javaslat ellen szavazott, világossá tette, hogy a következő kormányra nézve is kötelezőnek tekinti a parlamenti döntést. A közszolgálati televízió regionális műsorai felvonultattak a területi országgyűlési képviselők közül ellenkező véleményű párokat élő adásban állást foglalni, és pártolók és ellenzők egyaránt úgy gondolták, hogy ennek a vitának vége, nem revanson kell gondolkozni hanem fontosabb kérdéseket megoldani. Érdemes észrevenni, hogy a helyi politikai kultúrában nem zéró összegű játéknak fogják fel a politizálást, ezért nem is kell mindig „nyerni”. Mindennek következtében úgy látom, hogy miközben a melegházasság a társadalmat komolyan megosztó kérdés, a következmények nem a politikát érintik legsúlyosabban, hanem egy valójában teljesen kérdésen kívüli közegen csattan az ostor, jelesül az egyházon belüli ellentéteket élezi ki leginkább.
Az itt rendezett problémák ugyanis aligha érintenek tömegeket, de a házassági anyakönyvezés jogával bíró egyházat arra kényszeríti, hogy vagy összeadja a meleg párokat (aminek vannak ellenzői az egyházban), vagy lemondjon erről a jogáról, ami jelentősen csökkentené a hagyományos társadalmi befolyást. Bár elsőre ez talán nem tűnik elsődlegesen fontos kérdésnek, végső soron az egyház társadalmi státuszával kapcsolatos vitákat erősíti fel és tulajdonképpen fel is gyorsítja. A két évitzeddel ezelőtt még a társadalmat szinte teljes egészében átszövő egyház folyamatosan veszít támogatottságából és jelentőségéből, amire egy adott ponton reagálni kell. A melegházasság elfogadásával kapcsolatos vita ezt a folyamatot gyorsíthatja meg.
Na de Magyarország?
Bár logikus lenne ezt az egész kérdést a magyar helyzettel párbeszédben leírni, ettől nem véletlenül tartózkodtam. Ég és föld. Inkább arra törekedtem, hogy amennyire a történet engedi, a megfontolandó elemeket kiemeljem. Ha a jelenlegi viszonyok nem is bírják el az összehasonlítást, van a magyar történelemnek olyan fázisa és eseménysora, amely bizonyos elemei miatt párhuzamba állítható a mostani finnországi történésekkel, mégpedig a polgári házasság kérdése a dualizmus korában.
Talán nem közismert, de a ma is érvényben lévő polgári házasság 1895-ös bevezetése előtt Magyarországon rendkívül zavaros viszonyok uralkodtak házasságügyben. Egyrészt a római katolikus egyház privilegizált helyzete a többi felekezet vonatkozásában csak nagyon lassan számolódott fel: ez a folyamat végigkísérte az egész tizenkilencedik századot. Másrészt mikorra (1868 után) előállt a bevett felekezetek egyenlősége házassági kérdéskeben, a tény, hogy a házasság mint jogviszony felekezetenként különböző szabályozása zavaros eseteket állított elő az egyre inkább terjedőben lévő keresztény (jellemzően katolikus-protestáns) vegyesházasságok terén erősen megkérdőjelezte az állampolgári jogegyenlőség megvalósulását. Harmadrészt az 1867-ben politikailag emancipált zsidóság az egyházi házasságjogok rendszerében kívül rekedt a házassági piacon, ami részben súlyosan akadályozta a felek által szorgalmazott asszimiláció folyamatát, részben illuzórikussá tette az emancipációt az egyanjogúsítás aktusaként éltető mainstream értelmezést. És bár a társadalmi nyomás aligha volt kezelhetetlen (a jogi kavarodás az elenyésző számú válások esetében volt csak igazán súlyos probléma: megtörtént, hogy a protestáns házasfél részéről az egyházi bíróság kimondta a válást, miközben a katolikus fél esetében a szentszék ragaszkodott a házasság felbonthatatlanságához), a házasságügy egy sor egyéb elv és konfliktus szimbólumává vált.
Az elvi liberálisok számára a vallásszabadság kérdésével függött össze szorosan. Irányi Dániel, a korai dualizmus parlamentjeinek ellenzéki hőse a vallás- és közoktatásügyi minisztérium költségvetésének tárgyalása apropóján évről évre megszavaztatta a parlamentet arról, hogy kötelezzék a kormányt a polgári házasság bevezetésére vonatkozó törvényjavaslat benyújtására. Irányi mindig gondosan vigyázott arra, hogy olyan szövegezésű javaslatokat tegyen, amelyek inkább összekapcsolnak mint szétválasztanak, így nem egyszer szavazott meg határozatot az országgyűlés arról, hogy a kormány a meg nem határozott jövőben ilyen cselekedetre szánja el magát. A felekezeti kérdés a liberális-konzervatív törésvonal mentén keresztbevágta az egyébként elvben a kiegyezés megítélése alapján szerveződő pártokat, és a kortársak jellegzetesen lelkiismereti kérdésnek, nem pedig (párt-)politikai kérdésnek tekintették. Így kaphatott egy ellenzéki kezdeményezés nemegyszer többséget. Eközben nem egy megfigyelő fogalmazott meg gyanút azzal kapcsolatban, hogy a politikai viszonyokat szuverén módon uraló ”generális”, a szabadelvű párti miniszterelnök Tisza Kálmán a felekezeti ügyet szándékosan veti oda koncnak elterelésként ha a politikai érdekei ezt megkívánják. Mindenesetre, amikor a kérdés érlelődése oda jutott, hogy Irányi szokásos javaslatát olyan formában fogadta el a képviselőház, amely valóban kötelezte a kormányt lépések megtételére, az ügy a parlamentben éppen választás előtt került elő, majd az új parlamentben évekre elfeküdt a bizottságokban, és a következő választás évére fordulva került a parlament elé újra.
Csakhogy közben megjelent a politikai antiszmitizmus Magyarországon. Ennek azért van jelentősége, mert - nyilván a még ekkor ”feudális” kövületként megmaradt felsőházban meghatározó helyzetben lévő katolikus főpapság általános polgári házasságot ellenző pozíciója miatt - Tisza ún. kisegítő polgári házassági törvényjavaslat megalkotására utasította a miniszterét. Ennek lényege, hogy azokra az esetekre hozza be a polgári házassági anyakönyvezést, amelyeket az egyházi nem fed le. Ilyen volt a külföldön kötött polgári házasság, de legjellemzőbben a zsidó-keresztény házasság. Így aztán a tiszaeszlári perrel és antiszemita zavargásokkal felkavart légkörben új kontextusba került a kérdés. A végén a képviselőház többszöri akaratnyilvánítása ellenére a felsőházban felfokozott hangulatban elvetett javaslat egyre inkább a haladás és a reakció közötti küzdelem jelképévé vált. Immár ebben a kontextusban került elő tíz évvel később, mégpedig az ún. egyházpolitikai törvényjavaslatcsomag részeként. Ez a politikailag sokkal nagyobb horderejű eseménysor az addigi magyar parlamentarizmus legnagyobb frakciószakadás- és összeolvadássorozatához vezetett. A sok nehézség és feudálisnak tekintett hatalmi gócok ellenállása dacára átvitt javaslatok kezdetben jelentősen megmozgatták a haladáspárti budapesti tömegeket, s az elfogadásuk végül örömmámorhoz vezetett. Itt ebből talán az az interpretációs hagyomány érdekes, amely az egyházpolitikai törvényeket, a szekuláris, felekezeti jogegyenlőségen alapuló állam megteremtését a liberalizmus utolsó nagy felhorgadásának tekinti. Ez a hagyomány hajlamos úgy felfogni, hogy ezután ”normalizálódott” a helyzet, és jött az egészséges kelet-európai progressziótagadás. Anélkül, hogy akár vitatnám, akár megerősíteném ezt a történeti értelmezést, megjegyezném, hogy tizenkilencedik századi eleink nyugatos, jogegyenlőségpárti, progresszív optimizmusa azon kevés politikai hagyományaink közé tartozik, amire érdemes jó érzéssel tekinteni.
A finn helyzet szempontjából talán az az érdekes, hogy a hagyományosan konszenzusratörekvő, végtelenül nyugodt (a változatlanság benyomását keltő) politikai színtér, amelyet a populisták világraszóló sikere sem tudott megbolygatni az előző választások után, vajon kibírja-e az elhúzódó gazdasági krízissel járó turbulenciát. Előállhat-e egy olyan helyzet, amelyben a jóléti állam visszanyesésével operáló gazdaságpolitika összekapcsolható a társadalmi konzervativizmussal. A konkrét témánkra vonatkoztatva: a népi kezdeményezésre, erős alulról jövő támogatással behozott melegházassági törvénykezés, vajon egy a progresszió irányába mutató folyamatnak a vége, vagy a finn demokrácia megerősödésének a jele? Én bizakodó vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése