Bolgár tenor a városházán

Tegnap este koncerten voltunk. Julcsi szerint leírhatatlan, de engem megihletett. Ez nem jelenti azt, hogy le tudnám írni, de mindenképpen kedvem támadt megpróbálni. Kezdjük tehát az elején.
Néhány hete - Julcsi zenei kapcsolatrendszerét javítandó - összejöttünk Mattival, aki tapasztalt zenész, kántor és (mint a zsönesszesek emlékezhetnek rá elevenen) karmesterként is szerez érdemeket. Miután kibeszéltük magunkat és egymást, kiderült, másnap orgonakoncert van a festői vanajai templomban (http://www.hameenlinna-evl.fi/portal/kirkot_ja_toimitilat/kirkot/vanaja/ - nem ez a legjobb kép, nekünk is van jobb, de most ezt találtam), ahol meg is jelentünk. Ugyanitt értesültünk, hogy a koncert egy sorozat része, és hogy éppenséggel tegnap este egy bolgár tenorista énekel a városháza dísztermében, ami nagyon szép, és Julcsi még nem látta. Nosza, ez megfelelő indok volt arra, hogy feliratkozzunk. El is mentünk, kicsíptük magunkat, én úgy nézhettem ki, mint egy falusi elvisz (ha jól emlékszem, ez a szakkifejezés). Matti odalent várt minket nagyon kedvesen és barátságosan, és finoman megjegyezte: nincs tolongás. Mint kiderült, az illetékesek elfelejtették meghirdetni az eseményt, ezért mindösszesen (a későn érkező Miuwa-val, a koreai származású kántorral együtt) kilencen voltunk, ebben természetesen szerepel Matti a feleségével, valamint egy pár, akikről számomra nem derült ki világosan, a helyi bolgár kisebbség képviselői-e, vagy a fellépők szülei.
Annyit be kell vallanom, hogy a bolgár tenort én hallottam vagy tíz évvel ezelőtt, és már akkor sem értem, minek erőlteti az éneklést. Matti finoman jelezte nekünk előre, hogy a cigaretta (ha köztünk marad), az bizony. Hát mit csináljunk.
Nem húzom az időt, Julcsi szerint a cigaretta hagyján, az alkohol volt a baj. Meg különben mindegy. Kicsit vitatkoztunk azon, hogy azok után, hogy megállapodtunk abban, hogy a koncert nem volt értékelhető semmilyen mérőeszközzel (értvén itt zenei megközelítéseket), felvethető-e, hogy a sok izé alatt, amitől nem volt képes hangokat egyértelmű, a kottában szereplőhöz jól közelítő magasságban, egymáshoz valamennyire hasonlító színben és jellegben megszólaltatni, hogy ott elő-előtűnt-e egy távoli, elfogadható minőségű hang. Julcsi szerint azok a kb. kvintnyi terjedelemben meg-megszólaló, valósággal énekhangszerű foltok (nem sikerült egyetlen frázist sem bármilyen szinten is elfogadhatóan végigénekelni), amiket én így értékeltem, valójában falzett voltak előadva, és különben is nevetséges ezt felvetni. Végül azzal szerelt le, hogy megkérdezte, hogy jó, akkor képzeljük el ugyanezt a koncertet hangszeressel, vagy mondjuk szopránnal. Erre el kellett ismernem, hogy elképzelni sem tudom, zeneiskolában sem. Most, hogy így belegondolok, annak idején a konzis ének szakos tanszaki koncertek rettenetesnek tűntek, de nem voltak ennél rosszabbak.
Elnézést mindenkitől, akitől elvettem az izgalmakat azzal, hogy a koncert történetbeli kezdete előtt elmondtam a végeredményt, de belátható, hogy itt a formai elemek több említést érdemelnek, mint a tartalmiak-zeneiek, ezért az előzőkre fogok koncentrálni:)
A hangulat eleve jó volt, a városház előtti piactéren rendes erősítős zene ment (itthon lakodalmas lett volna – by the way, szerintem annyira nem volt rossz), ami akár zavaró is lehetett volna, de a zongora ügyesen elnyomta. A művészek sokat várakoztatták a népes közönséget, de amint az eddigiekből már kitűnt, megérte. (A tenor húsz éve végzett Szófiában akadémiát, a zongorista tizenöt évvel korábban, egyikük sem sorolt fel nagy sikereket a bemutatkozó szövegben). A hölgy egy sajátos, ezüst színű, fényes felületű, leginkább műbőr hatású fölsőben lépett föl, amelynek a karját megmagyarázhatatlan módon tintahal-szerű, hatalmas ívet képző izé kötötte össze törzsével. A dolog azért volt picit ijesztő, mert a hölgy maga rendkívül alacsony volt, szinte pici. Ehhez végig szomorú, merev arcot hordott, és bár még ő volt az elviselhetőbb összetevője a koncertnek, nagyon kockázatmentes műsort választott (piano solo), hogy mást ne mondjak, Bach-Counodt (sic!) Ave Maria. A tenor ügyesen szélesre hagyta az ingnyakat a fehér csokinyaki mögött, és kicsit agresszív nézését kisfiús mosollyal dobta föl időnként. Mindkettejükön tükröződött a bolgár sors, ami teljesen rendben van, érthető is, de elgondolkodtatott. Ti. a kulturális lejtő fogalmával operálva persze hatalmas a lépés egy magyar (nem élvonalbeli) művész lehetőségeihez egy megfelelő finntől, de azér' már a bolgárok nem lehetnek ilyen távolságban. Ok, ez picit messzire esik a joggal levonható következtetésektől, de nehéz elképzelni hasonló jelenetet bármilyen szereplőkkel. Mondjuk egy bocsánatkérő mosolyt megengedhettek volna, hogy érzékeltessék, ők is tudják, milyet produkálnak, ha már ilyen hosszú útra jöttek. Nem húzom tovább, a horror egy teljes órán át tartott, minden formát betartottunk, művész be, taps, meghajlás, taps, művész ki, taps. Volt ráadás, az elején említett, de beazonosítatlan hölgy a bolgár főkötőben kérte, és volt bolgár sors immár zenei formában, évszázados szomorúsággal, hitelesen, ráadásul ez volt az egyetlen darab kivülről...