hátralékot ledolgozólag

Ajjaj, a dolgok történnek, én meg brutálisan le vagyok maradva. Nem írtam pl. arról, hogy voltunk jó koncerten is, egy eddig külföldön mocorgó, kb. korombeli finn szopránnak volt szóló koncertje Matti kíséretével, és a lány egészen nagyon jónak tűnt nekünk. Picit többen voltunk, mint az előző koncerten (voltunk huszan is), és picit hangosabb és rosszabb volt a térzene, mint előző alkalommal. A finn lány (akinek a nevét képtelen vagyok megjegyezni) hősiesen küzdött, nem dobta be a törülközőt, és ugyan időnként "kinézett", a hallgatóságnak nemigen lehetett hiányérzete. Az, hogy huszan is voltunk, az részben csodának köszönhető, mert a túlbuzgó gondnok jó időben bezárta a városháza kapuját, úgyhogy mire a koncert effektív megkezdődött, már vagy tíz perce és egyre többed magunkkal toporogtunk a bejárat előtt, csodálkozva. Egy idő után bejutottunk...
Nem szabad megfeledkeznem a nyár egyik legjobb élményéről, ugyanis Anssi barátom volt olyan nagyvonalú, hogy meghívott a néhány hétre kibérelt hétvégi házába, és én a sokórás utazástól el nem rettenve leszaladtam pár napra. Az út borzasztó kellemes volt, végig kilencvennel százzal mentem, minél északabbra és keletebbre értem, annál kevésbé fordult elő, hogy élet nyomát láttam. Egy helyen volt furcsa élményem, ugyanis egyszercsak kifordult elém valami nagy, és nagyon lassan kezdett haladni az úton. Ahogy közelebb értem, kiderült, valami teherautó tetején vadiúj tankot szállítottak. Amúgy sem kedvelem az ilyesmit, de kicsit ijesztő volt, hogy milyen lassan gyorsult föl, és különösen, hogy mennyire felgyorsult. Kíváncsi lettem volna, mennyi idő alatt lassított volna le.
Az autó jól viselkedett, alig fogyasztott valamit, és én a közszolgálati egyest hallgattam. Döbbenetesen magas a színvonala, a zenei része azt hiszem veri a mostani Bartókot, a beszélgetős része meg nagyon magasan van a Kossuth fölött. Nagyon. Fájdalmasan. Sok részletet mesélhetnék, nem teszem. Ami nekem amúgy nagyon érdekes volt, leadtak egy kerekasztalbeszélgetést, aminek Irán volt a témája, és egy menekült státuszban idetelepedett iráni származású író volt a leglelkesebb beszélgetőpartner, egyébként különböző szakértők voltak a résztvevők. A beszélgetés kicsit vicces volt, a srác azt mondta, hogy lehet, hogy az iráni demokrácia távolrál nézve diktatórikusnak hat, de közelről nézve az amerikai sem éppen csodálatos. Ami ugye megmosolyogtató álláspont lenne, ha nem lenne brutális. Voltak annyira ismerős elemek a szövegben, hogy hujjaj, de erről nem értekeznék nyilvánosan. Tetszett például, amikor a srác (egyébként nagyon jó finnséggel és igen intelligensen) azt magyarázta, hogy a nyugati média sajnos sokszor félremagyarázza az elnök szavait, pl. amikor világszerte idézték, hogy azt mondta, Izráelt el kell törölni a föld színéről, akkor utólag elmagyarázta, hogy valójában úgy értette, hogy ha Izráelben valódi demokrácia lenne, akkor a palesztín többség megszüntetné az államot demokratikus úton...
Ami viszont szerintem valóban figyelemre érdemes volt, hogy a beszélgetést vezető újságíró nyilvánvalóan felkészült volt, világos gondolatai voltak, és indulatmentesen szembesítette a beszélgetőpartnert a lehetséges ellenérvekkel. Pontosan cáfolt nyilvánvalóan hibás nézeteket, anélkül, hogy indulatokat közölt volna, és ugyanez volt érvényes a többi beszélgetőpartnerre.
Mikor odaértem, volt meglepetésben részem, ugyanis Anssi felvilágosított, hogy akkor az erdő közepén megállunk, ugyanis a házacska egy szigeten van, amit csónakkal fogunk megközelíteni.
A környezet egyszerűen gyönyörű volt. Szauna a tó partján, faház a kis sziget csúcsán, leírhatatlan. Órákat szaunáztam. Tényleg nem befejeztem, hanem abbahagytam. A víz csodás volt. A kikapcsolódás csúcsa.
Az idillt finoman megzavarta, hogy mikor a csónakkal épp a szigethez értünk, a finn légierő drága pénzen, még Elisabeth Rehn (igen, nő és kisebbségi, ráadsául majdnem köztársasági elnök lett) védelmi minisztersége idején beszerzett F-18-asa nem kellő magasságban húzott el a fejünk fölött. Nagyon csúnya élmény volt. Viszont csak egyszeri, szemben azzal a helikopterrel, ami napi hét órában dolgozott valami építkezést segítendő tőlünk pár kilométerre. Nem mondom, hogy egy ilyen nyaralásnak a csend nem lenne nagyon fontos része, de annyira szép volt a környezet, hogy szavam sincs.
Amúgy is van mindenféle izgalom. Legutóbb, mikor Pankával (unokahúgom) és Julcsival hazafelé tartottunk a sztrádán Helsinkiből (kocsival járunk be, ugyanis az üzemanyagköltség valami 10-11 EUR oda-vissza, a vonatjegy meg 17 EUR egy személynek egy irányba...), amikor azt láttuk, hogy egy sirály éppen siklást gyakorol az én sávomban. Egy darabig úgy gondoltam, majd szépen felemelkedik, mire odaérünk, de kiderült ez csupán wishful thinking. Ráadásul éppen elkezdett egy autó előzni, így nem volt hova kitérni. Néztem, hogy közvetlenül mögöttem nem jön senki, majd beleléptem a fékbe. Így csak 70 km/h-val ütközött bele a szélvédő a sirályba, de én őszintén azt hittem, hogy bejön a szélvédővel együtt. Annyira nem kicsi egy ilyen madár. Hála Istennek karcolás nélkül megúszta a szélvédő, a madárról meg nem tudok semmit. Mikor kicsit feléledtünk a megrázkódtatásból, elkezdtem sajnálni a sirályt. Szerencsétlen, békésen fitogtatja a siklótechnikáját valami csinos sirálylány előtt, és amikor önelégültsége éppen tetőfokára hágna, valami brutális izé farbanyomja. Megalázó. Az élet tényleg nem fair.