Publius Hungaricus

A mai indexen belakadtam a címben említett szerző hosszú írásába. Mondom, írásába, mert a műfaja számomra kétséges, de legalábbis nem magától értetődő. Sok mindenben egyetértek egyébként vele, a szívemből beszél, de több ponton mást gondolok a világról. A fontos nem ez. Egyébként itt olvasható:

http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud2


Itt persze eszemben sincs az egész szöveget értékelni, sok energia, idő (és persze toll meg tinta) kellene hozzá. Egyetlen bekezdés érdekel, mégpedig ez:

Megannyi példa van olyan nemzetekre, amelyek képesek voltak kilépni káros szabályaik, szokásaik, normáik szorításából. Az írek közel két évszázad nyomorúságát és hanyatlását rázták le magukról az elmúlt huszonöt évben, a finnek egy még hosszabb ideig tartó gyarmati és félgyarmati lét okozta szellemi rabszolgaságból emelkedtek fel alig egy emberöltő alatt. Az ezígy-ből való kitörés természetesen lehetséges.

Az egy dolog, hogy bár biztosan tudnám osztani a szerző optimizmusát. Hajlok arra, hogy "szabályok, szokások és normák" nem eleve elrendeltek, hanem igenis temporálisak, és történelmi léptékkel mérve gyorsan változnak. Nem látom tehát elkerülhetetlennek pl. Magyarország kulturális kettészakadottságát, ellenkezőleg, én azt nagy pénzzel és nagyon sok energiával, mesterségesen előállítottnak látom. Hiába lehet különböző előképeket találni (kuruc-labanc, meg népies-urbánus), a történeti meghatározottságra, vagy esetleg a többszázéves múltra vonatkozó állítás szerintem egyértelműen tarthatatlan. Zavarban vagyok azonban mutyi-ügyben, valamint tudatlanság és önelégültség ügyében. Gyanús, hogy Petőfi, Széchenyi, Mikszáth, Ady -és a sor jelentősen folytatható - nagyon hasonlókat írtak. Ebben az értelemben bizony Publius Hungaricus szövege nem tűnik másnak, mint egy jó összetevőkkel felmelegített, de nagyon hagyományos periféria-siralomnak, különösen, hogy éppen a kilábalásra vonatkozó javaslatai tűnnek fel a legkevésbé jó lendülettel írtaknak számomra. Persze az optimizmus fontos dolog.
De valójában nem erről akartam írni, azért ez talán mélyebb megfontolást követelne, mint amennyire az előbbi bekezdésben futotta. Természetesen a finn utalás provokálta ki belőlem a bejegyzést, de még mielőtt arra térnék, egy apróság. Ha jól értem, Publius Hungaricus alighanem humán értelmiségi, de még inkább egyetemi oktató, akinek az inkognitóját az Index óvja. Érdekes játék lenne bizonyos utalásokból összerakni, ki is lehet a név mögött. Ilyen elszólás ez a félgyarmati lét. Olyan Berend T.-Ránki szaga van, hogy hujjaj. Nem mondom, hogy ebből követketetéseket lehet levonni, de sok ilyenből el lehetne szórakozni a kirakóssal.
Engem persze az érdekel, hogy Finnország említése az adott környezetben megállja-e a helyét. Maga a megfogalmazás nagyon tetszik, hosszasan ízlelgettem. Gyarmati, félgyarmati lét, és még ráadásul szellemi rabszolgaság. Csak tippelni tudok arra, hogy mire gondolhat a becses szerző.
Kezdjük a léttel (hátha megelőzte a tudatot). A mai Finnország a ködbe vesző államszervezet-előttiségtől kezdve 1809-ig Svédországhoz tartozott, az öblön túli területként, de a területén lévő tartományok semmiféle hátrányt sem szenvedtek a többi tartományhoz képest, hacsak a központtól való távolságot nem tekintjük ilyennek. 1809-1917 között Finnország már valamilyen értelemben autonóm nagyhercegségként a cári birodalom része volt. A kérdés első körben az, hogy ez mennyiben tekinthető gyarmati, félgyarmati sornak.
Ami a dolog svéd részét illeti, nehezen értelmezhető az ügy. A gazdaság szempontjából aligha van értelme, nem ez volt a rendszer logikája. Kulturális avagy állami értelemben nem látjuk magunk előtt azt a finn nemzetet, amelyik nézőpontjából egy másik államba tagozódás önmagában gyarmati létként lett volna értelmezhető. Korabeli panasszavunk ilyesmire legjobb tudomásom szerint nincs. Hasonló se. Az orosz uralom korszaka már esetleg közelebb jöhet ehhez az értelmezéshez. Itt már találunk panaszokat a korszakból, sőt, van olyan finn törtélmi narratíva, amely a finn nemzet születését az orosz elnyomással szembeni harcként írja le. Érdekes viszont, hogy ezek mikor születtek. Az előbbiek ugyanis inkább a korszak végén, sőt, legvégén, tehát már a huszadik században, az utóbbiak pedig a két világháború között voltak jellemzők. Nem véletlenül. A mai történetírás (de legalábbis egy része) hajlik arra, hogy az orosz hatást nem az öröktől fogva élvezett jogok elbitorlására irányuló kísérletként, hanem ugyanezen "jogok" öntudatlan megteremtéseként értékelje. Ami azt illeti, orosz gyarmatosításról akár gazdasági akár kulturális értelemben macerás beszélni, mert hogy nyoma sem található. Inkább ellenkezőleg. A cári hatalom igen széles lehetőséget hagyott a finn kultúra megteremtésére és fejlesztésére, miközben a finn gazdaság restrikciók nélkül élvezhette a hatalmas birodalmi piac áldásait. A századfordulóra a birodalmi orosz nacionalizmus megerősödésének eredményeként megjelentek a finn különállás felszámolására vonatkozó kísérletek, amiket aztán lehetett retrospektíve állandó leigázásnak leírni, de ez nem tárgyszerű.
A "szellemi rabszolgaság" viszont annyira gyönyörű, hogy a "ruszkigyűlölet" legjelesebb ideológusai is megirígyelték volna annak idején. Ha Publius Hungaricus fejében a századfordulós kampány különböző nyomai keltették ezt a képet (fél Európa felszólalt a szegény elnyomott finn nép érdekében, amely - hogy Závodszky Géza örökbecsű mondatát idézzük - a Baltikummal együtt az orosz medve talpa alatt nyögött), akkor a derék finn értelmiségiek jó munkát végeztek...